kedd

Orgia fiatal nőkkel és koponyapoharakkal - Jókai

Öngyilkosmentő szolgálat, magánszanatórium és -krematórium az öngyilkosoknak egy elzárt dunai szigeten, fogpótlás négerfogakkal, de legfőképpen: mulatozás koponyaserlegeket emelgető, koporsó-díványon üldögélő fiatal nőkkel. Szabályszerű horrornovella Jókaitól.

A szöveg az "Öreg ember nem vén ember" c. kései Jókai-kötet része. A kötet olyan történetek, gondolatkísérletek gyűjteménye, amelyekben a főhős férfiak - Jókai-alteregók - élemedett korukban kötnek házasságot különböző korú és státuszú nőkkel. A történetek persze sajátos fénnyel világítják meg Jókai második házasságát, de nyugodtan sutba lehet vágni az életrajzi kontextust az iróniától fortyogó sztorik élvezetéhez.



Gyász-orgiák:
[DIADALMA] NAÏADES NOYÉES

De hát meddig nem vén ember az öreg ember?

Addig, ameddig győzi.

– Mivel győzi?

Elsősorban pénzzel. A másodikról majd később. Mert hát a pénz: az csak van! Akinek van.

Aki elvesztette a vagyonát, az jajgat, panaszkodik; elöli magát, s azt kiírják az újságba; de aki megtalálta a pénzt, az hallgat, nem ujjongat, s azon van, hogy megtoldja az életét. S ezt nem írják ki az újságba.

A statisztika rendes rovatot vezet azoknak a számára, akik erőszakosan véget vetettek az életüknek; de nem jegyzi fel azoknak a számát, akik erőszakosan újrakezdik az életet. Pedig ez volna az érdekes.

Hát biz a pénz csak összegyűlik imitt-amott.

Az a hiba, hogy későn, nagyon későn; amikor már a tulajdonosának a neve „öregúr”.

Van egy fatális francia közmondás: „Bonjour lunette: adieu fillette!” (Jó napot, pápaszem: isten hozzád, lányka!)

Még erősebb az a cigányátok, ami Szigligetinek „Nagyidai cigányok” című népszínművéből megragadt az emlékemben: „Amíg fogad van, ne legyen pecsenyéd, s mikor pecsenyéd lesz, ne legyen fogad.”

Hát akkor még nagyon hátra lehetett a fogtechnika, mikor nagy népszínműköltőnk ezt az emlékezetes mondatát megörökítette. Ma már ez értelmét veszítette. „Fog” van mindig.

Lesz erről is szó az elbeszélésemben (mégpedig igaz történetek alapján; valami realisztikusan!).

Hej, ha szívet is úgy lehetne az embernek betetetni a kihúzott férges szív helyébe, mint fogat!

Hátha lehet?

Az a kérdés.

De előbb jön az a kérdés, hogy mi az a „Naïades noyées”?

Hát ez az aranybetűs felirata egy palota homlokzatának, amely a Duna-sziget közepéből fényes sárgamázos cserepű kupolájával kiemelkedik.

Magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „vízbefúló vízitündérek” – de franciául impozánsabb és rövidebb.

     
Az a dunai sziget, amit említek, ott van a budapesti összekötő vasúti lánchíd fölött. Újszülött sziget. De azért nem „névtelen” sziget; mert ennek már a születésekor megvolt a neve. Ez a Tisza szigete a Dunában.

Vakmerő állítás! Tisza szigete a Dunában! Pedig úgy van.

Mikor Tisza Lajos volt a közlekedési miniszter, az ő auspiciuma alatt hajtották végre a Duna-szabályozást Buda és Pest között, melynek a főváros árvíz elleni biztosítása volt a célja. (E célra be is vált.)

A többek között a Gellérthegytől kezdve Promontorig egy hosszú kőgátat vontak végig a Duna medrében, mely a folyamot szűkebbre szorította.

Hát aztán a gáton kívül maradt vízzel mi történjék? Majd gondoskodik arról Neptunus.

A gát olyan alacsony, hogy minden kisebb áradás keresztülcsaphat rajta, a nagy még inkább. Ilyenkor az áradat sok iszapot lerak: az iszapból zátony lesz, a zátonyból sziget lesz, a szigetből kontinens lesz: a Duna feltölti az elhagyott medrét. Hosszú munka; de ingyen.

És én láttam ezt a szigetet megszületni, felnövekedni, innen a svábhegyi teraszomról.

Első évben csak egy hosszúkás kopasz zátony volt, a másodikban már fölverte a nád, a harmadikban fűzfa és rekettye borította el, s már akkor vadkacsák tanyáztak rajta, később topolyfák emelkedtek ki belőle, varjúk, kányák fészkeltek a lomb közt, földi kutyák, vízi patkányok a fák tövében; tíz, húsz, harminc év múlva már derék liget zöldült rajta, melynek jótékony magányát nyaratszaka szabadságszerető lakosok vették igénybe. (Kérdés, hogy lakos-e az, akinek lakása nincs?)

Így keletkezett évtizedek alatt, az én szemem láttára, az én kedves emlékű barátom, Tisza Lajos intézkedése következtében egy „Tisza-sziget” a Duna közepén.

Már az ezeréves jubiláris korszakban volt az újszülött szigetnek ideiglenes szerepe. Hozzátartozott Konstantinápolyhoz. Nem ahhoz a Konstantinápolyhoz, amelyet Nagy Péter cár végrendelete alapján a minden oroszok cárjai előbb-utóbb elfoglalandanak, hanem ahhoz a Konstantinápolyhoz, amelyet jó minapában elfoglaltak a hitelezők (nem nagy örömükre).

A kis szigetet összekötötte egy rögtönzött dobogó a fényes szultánvárossal. Itt e szigeten sziporkáztak a pompás tűzijátékok, amikre még mind a húszezren emlékezünk, akik azokban gyönyörködtünk: élvezve mellette az alkorán-tiltotta ételeket, italokat, s az alkorántól megengedett hurik ének- és táncművészetét.

Konstantinápoly megbukott; hanem a sziget megmaradt, és egyre nőtt széltében, hosszában, fölfelé.

Mint újon támadt terület természetesen a főváros tulajdona volt. S a főváros nem tudott vele mit csinálni.

Ahhoz, hogy erre a szigetre valaki építkezzék, kellett volna egy nagy halom pénz, meg egy nagy halom bolondság.

Először az egész szigetet körül kellett vétetni nyolc méter magas kőburkolatú töltéssel, hogy a megáradt Duna minden esztendőben kétszer végig ne seperjen rajta; azután a sziget laza talaján építendő palota számára az egész fundamentumot alácölöpöztetni, mint Velencében, s annak a tetejébe emeltetni egy hatalmas palotát.

Hát idáig a pénz – most következik a bolondság.

Kitalálni, hogy mire legyen alkalmas egy ilyen, a Duna közepébe épített palota?

Ehhez kellett az a nagy halom pénz s a nagy halom bolondság. Mind a kettő megvolt énnálam.

A nagy halom bolondságról tanúskodik a száz kötet munkám, s ugyanazon alapszik a nagy halom pénz is.

Nem jutottam én ahhoz se csalással, se spekulációval, se börzejátékkal, hanem azzal az egyszerű módszerrel, hogy az amerikai olvasóközönség az összes munkáim angol nyelvű kiadását kedvezően fogadta, s attól fogva aztán Kalifornia bányái az én számomra termelték a – chimaerát!

Szabad ember voltam: azt tehettem, amit akarok.

A gyönyörűségek vásárján válogathattam mindabban, ami drága és jó.

Hiszen bizony nem kell az embernek Párizsig utazni, ha villanyfürdőt akar venni az élvezetek mámorából, megtalálja azt Budapesten is.

Csakhogy engemet már mindez nem ingerelt.

Úgy voltam az egész mondvamosolygó tündérvilággal, mint az iszákos az itallal, akit a bor nem részegít többé, csak az erős szesz: az abszint (ürömlé) vagy a „muchomor”, amit légyölő galócából pároltat le az állami egyedáruság – Szibériában.

Nekem a paradicsom muchomórja kellett.

Azokat az alsóbb, felsőbb és legfelsőbb Olymp istennőit, akik táncolnak, dalolnak, kacérkodnak, hagytam a prédáló örökösöknek, a szerencsés börzejátékosoknak, a turfhősöknek, a szatiriázis, a nimfománia kórságos aegipánjainak, meg a nagyszámú pénztársikkasztóknak. (A szép orchideák a korhadt fák reves kérgében díszlenek. Bölcs a természet.)

Az én képzeletem egy új válfaját találta ki a tündéri orchideáknak. Ez a naïades noyées.

Állandó rovatot képez a hírlapjainkban, hogy a dunai hidak valamelyikéről egy fiatal hölgy a hullámok közé vetette magát. Némelyiket kihalászták, életre hozták, másik odaveszett, csak halva találták meg.

Amelyiket életre hoztak, elmondta az okát szörnyű elhatározásának. Szép volt, talán erényes, talán szerencsétlen, talán elbukott, talán üldözték, talán a nyomor vitte rá? Ketten összebeszéltek, jó barátnék, hogy egymás kedvéért elhagyják ezt a rossz világot, egymáshoz kötözik magukat, úgy ugranak a mély vízbe. Némelyiknek izgató olvasmányok homályosíták el az elméjét. Mást a művészi sikertelenség űzött a kétségbeesésbe. Olyan úrhölgyet is fogtak már ki a Dunából, aki el akarta ölni magát azért, mert nem kapott zártszéket Stavenhagen hangversenyére. Hát az elhagyott menyasszonyok!

S ez a szomorú rovat minden új híddal szaporodik. Most már van hat: sőt hetedfél, a margitszigetivel együtt.

No hát ezek a „naïades noyées”. Az én dunaszigeti palotám ápoltjai.

Az öngyilkosságnak ezt a nemét többnyire fiatal leányok választják. Férfiaknál kedveltebb a pisztoly, a borotva, a kötél, a magasból leugrás, olvasott embereknél a méreg; élemedett nők a marólúghoz folyamodnak; a fiatal leányoké a Duna.

Az én megbízottaim, akik éjjel-nappal ott őrködnek a lánchidak oszlopainál csónakjaikban, többnyire fiatal leányokat halásznak ki a vízből, oly gyorsasággal, hogy azok még többnyire életre hozhatók. A vízbe ugrott férfinál ez ritkán sikerül: aminek az az oka, hogy a szegekkel kivert csizmasark lefelé húzza a testet. Az emberi test valamivel könnyebb a víznél: aki nyugodtan fekve tud maradni a vízben, a karjait oldalához szorítva, annak az arca kiemelkedik a vízből, s nem fulladhat meg, ezt sokszor megpróbálják, akik úszni tudnak. De az úszni nem tudó elveszti az eszméletét, a karjait felemeli a vízből, s azzal a fejét nyomja a víz alá. A női ruha azonban segít a vízbeesetten, az fekmentesen tartja a testet, s a sűrű haj segít víz fölött tartani.

Ezért az én megbízottaim tíz eset közül kilencben élve fogják ki a fuldokló nőt.

Rendes fizetéssel ellátott embereket tartok. A jutalmazási rendszer nem jó. Sok csalásra ad alkalmat. Ismertem az adatokat. New Yorkban egy néger kétszáz vízbe ugró leányt, fiút szabadított ki, s mindegyikért megkapta a kitűzött jutalmat, amíg végre rájöttek, hogy a kiszabadított öngyilkosok mind az ő cinkostársai, akik úszni tudnak. Én tehát rendes gárdát tartottam erre a feladatra. Hatósági engedélyem volt rá, miniszteri jóváhagyással.

De nemcsak arra volt engedélyem, hogy az öngyilkosjelölteket a vízből kihalásztatva, e szigeti palotámba vitessem, s életre hozassam; hanem az is, hogy az esetleg megholtat eltakaríttassam, az életre hozottnál pedig valami módon gondoskodjam, hogy annak ne legyen hajlandósága az öngyilkosságot megismételni.

Evégett volt nekem arra is engedély adva, hogy a szigeti palotám két oldalán berendezzek két intézményt, aminek a népajk ezt a gyűjtőcímet adta: „A paradicsom és a pokol.”

A PARADICSOM ÉS A POKOL

A paradicsom volt a sziget déli részén emelt pálmakert, a pokol pedig a halottelégető kemence: a nagy palota elválasztotta a kettőt.

A palotának a leírására majd rákerül a sor a maga helyén.

Az egész sziget el volt zárva a közönség elől; oda más látogató nem jöhetett, mint hivatalból kiküldött orvos; kormánytól meghatalmazott hivatalnok; szaktudós pszichiátra (ha nagyon jó ajánlatai voltak); pap vagy apáca semmi szín alatt. Hogy miért nem? Majd annak is okát adom. Ez szanatórium volt, nem kolostor.

Hisz az volt éppen az egész intézménynek a feladata, hogy az öngyilkosságot megkísérlett nyomorultakat elszoktassa a túlvilágra való vágyódástól.

Mi szeretteti meg ezt a földi világot legjobban a halandó emberrel? A kertészet.

A virágok, a fák a legjobb kibékítők az emberi lélek és a sors között. Magamon tapasztaltam.

A legelső feladat volt tehát egy örökké virágzó kertet megalakítani, mely a trópikus növényzetet meghonosítsa a mi változékony éghajlatunk alatt.

Ebben csak a németországi kész pálmakerteket vettük mintául.

A kertészet tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi akaratnak a küzdelme a természet ellen.

Mert a természet bizonyára nem a mi édesanyánk; hanem a hernyóé, a kukacé, a cserebogáré. A természet nem a mi búzánkat, répánkat dajkálja, hanem a dudvát, gyomot; nekünk kell a természet édes magzatait ekevassal, ásóval, kapával kiirtanunk; a természet gyönyörködik a konkolyban, pipacsban, búzavirágban, amiket mi kigyomlálunk. A természet nekünk csak vackort kínál, mi kényszerítjük az ő kedvencét, a vadfát, hogy nekünk édes, zamatos gyümölcsöt teremjen: késsel hasogatjuk, fűrésszel csonkítjuk, ágait lenyessük, hajtásait lecsipkedjük; folytonosan küzdünk mind a négy istennel, a földdel, a vízzel, a széllel, a nappal; s ez a harc a hatalmasok ellen diadalhoz szoktatja a lelkünket. A kertész a legbüszkébb embere a világnak: a kertész az igazi „úr” a földön. A pálmakert volt ennek a diadalnak legfényesebb tanúbizonysága.

Az újkor találmányainak egész sorozata hozzájárult ennek a megalkotásához; párosulva az istenadományokkal, amelyeket a teremtő keze Budapest környékére tetézve halmozott.

Legelőször is a Gellérthegy aljából önként felbuzgó hőforrások egyikét vezettük a sziget alá, mely a talajnak egyforma természetes melegséget adott. Nem kellett félnünk, hogy emberi hanyagság, ügyetlenség meghiúsítja az egyenletes munkát, a földkebel mindig egyformán működik. Ugyanaz a hőforrás mint zuhatagban aláomló patak, folytonos páratelt üde meleget árasztott a magas, vasszerkezetű boltozatok alatt, melyek vastag üveggel voltak fedve, miket a jégeső át nem törhetett. Ide, ez amerikai ősfölddel vetekedő áradati talajba lettek elültetve az Indiák, Japán, Kína és Afrika legpompásabb fái és virágai: a növénycsodák, a plánták arisztokratái, amik ott bámulatosan meghonosultak. Ott díszlettek a pálmák gyümölcstermő példányai: a kókusz, a datolya, a borasszusz, a kenyérfával (theobroma), a carica papayával együtt: pagonnyá nőtt a füge, narancs, gránátalma, s aminek gyümölcsét Európa csak éretlenül ismeri, a tenyeres banán, a szökőkutas medencékben tárták fel óriási virágkelyheiket a victoria regiák, nenufárok, a bambusz egy éves hajtásai felnőttek a boltozatig, azokat minden évben vágni kellett, mint a nádat.

Az ámbrateljes délvirágok illatától mámorító volt a paradicsomkert levegője, amit enyhített a harmathullató levelű fák folytonos csepegése.

Téli rövid napokon villanyfény hosszabbította meg a hajnalt és alkonyatot, a pálmáknak nem volt szabad megtudni, hogy odakinn hó esik, jég zajlik, zivatar tombol. Az ő hazájukban örök derült az ég.

S hogy elevensége is legyen a paradicsomnak, tarka papagájok, aranyfácánok, kolibrik csapatja repkedett fáról fára, virágról virágra, a bülbül énekelt, a pacsirta harcolt a levegőben a nagyságra egyenlő szitakötővel, s alkonyat után hordta a lámpását a sötét bokrok között az éjben világító fulgura. A pikkelyes armadilla mint megszokott háziállat kullogott az utak mentén, kutatva a befurakodott hangyák fészkei után; fésűhátú gyíkok szaladgáltak a fák derekain, pusztítva a kártevő hernyókat. Minden elementum az ember szolgálatában állott: azért volt ez a paradicsom.

Voltak azután más szakaszai is a kertnek, amikben az európai gyümölcs- és konyhakertészet remekelt, egy fokozatos üzde, melynek tizenkét szakaszában az év minden hónapjában frissen érett szőlőt lehetett szakítani, a dinnye egész éven át érett, gyöngyvirág, ibolya, orgonafa az év minden szakában virított, a rózsafa nem pihent soha.

Aztán voltak kísérletező telepek, amik mesterséges kertészeti feladványok megoldására szolgáltak, amikben hibridumokat, új válfajokat teremtettek elő, mindenféle találékony furfanggal, ami ha sikerült, azt diadalnak nevezték.

S ez a munka lekötötte a figyelmet, semlegesítette az indulatokat, elpihentette a szenvedélyt, elfeledteté a külvilágot.

Aki egyszer ide lépett, az soha többet ki nem kívánkozott innen.

…No hát ez volt az a muchomór-szesz, ami az én érzékeimet még rezgésbe tudja hozni:

Attól a jelenettől kezdve, amikor a tetszhalott öngyilkost odafektetik a camptuliconnal fedett asztalra, mint egy élő márványszobrot, melynél hiányzik a szívverés, a lélegzetvétel. Fagyos minden tagja, kék vagy fakó, szederjes foltokkal, felnyitott szemhéjai alatt a szemfehére látszik, a szivárvány elfordulva, ajkai nyitvák, kékek, arca megnyúlt, minden vonásában a halál, a rút, a megfélemlítő halál, aztán következik, hogy az emberi tudomány ebbe a hideg sárdarabba ismét életet varázsol: a bőr fakó színe halvány pírra válik, az összezsugorodott tagok kinyúlnak, a kebel elkezd emelkedni; hörgés hallatszik, a szívverés megindul, a szempillák lecsukódnak, az ajk felsóhajt, valamit rebeg: az egész alak reszketni, dideregni kezd… aztán az a pillanat, mikor az az újon teremtett Éva kilép a halotti szobából, s maga előtt látja a paradicsomot.

S e paradicsomnak nincs se Ádámja, se kígyója. Tiltott almafája: az van.

Fura paradicsom: Ádám nélkül!

Paradicsom, melyben csupa Évák laknak.

Lakói mind fehér ruhában járnak: egyszerű görög tunika a viseletük, aminek szövetét maguk készítik csalánfonálból; testhez tapadó, csaknem átlátszó. Elég meleg van hozzá. Mikor pihenő sétát tartanak a kertben, az olyan látvány, mint Artemisia helikoni berke; ez az istenasszony, mint a mitológia bizonyítja, szintén csupa nimfákat gyűjtött össze, a faunok mellőzésével. Csak két alak hiányzott még közülök: Diana – és Actaeon. Majd azok is megérkeznek.

Ezek mind elmondhatják magukról, hogy ők kétszer születtek a világra. Ha még azt is el tudnák mondani, hogy mit láttak odaát, a rettenetes túlvilági napfényben!

Az a sajátságuk, hogy valamennyien mind kerülik egymást, hallgatagok, a magányt keresik, egy kacagó hang nem csendül meg ebben a ligetben. Csak a gerlicék nevetése hallik.

Az öngyilkossági kísérletből megmentetteknek szoktak idegrendszert zavaró bajaik támadni: búskomorság, hallucinációk, hisztérikus rohamok; vidatánc hajlama. Ezek elkülönítve a többiektől ápoltattak a palota egy osztályában.

Az orvosok mind nők voltak, köztük kitűnő tehetségű diplomás doktornők, kiknek nagy gyakorlatuk volt a pszichiátria, a neuraszténia kóreseteiben.

Az elmélet, a tudomány mindent megtett, hogy ezeket a kivételes lényeket az élethez visszaszoktassa, ami külső sikerben mutatkozott is. Én azonban úgy éreztem, hogy ebből az egész intézményből hiányzik valami, egy keresztülható, gyökeresen átalakító tényező, ami egy varázsütéssel megfordítja a kedélyállapotot. Nem bírtam rájönni, pedig mindennap a kezemben volt – több ízben. Valóságos Kolumbus tojása volt. – A véletlen majd arra is rávezet.

Addig be kell érnem azzal, hogy ezeket a megszabadított szerencsétlen alakokat láthatom úgy, hogy ők nem láthatnak engem. Az enyimek ők: megvettem őket a haláltól, a pokoltól, az én paradicsomom számára.

(Hát ez volna a muchomór?)

Nem! Ez még nem volna a muchomór, amit a paradicsom agaricus muscariusaiból lepárolnak. Várjunk még.

Elébb nézzünk át egy kicsit a pokolba.

Itt van az mindjárt a paradicsom közelében, csak egy alagúton kell átmennünk, mely a gellérthegyi forróvíz vezetőcsöve számára épült, s a hullaégető kemencéhez vezet.

Ezt hívja a népnyelv „pokol”-nak.

Annyiban talál is az elnevezés, hogy itt is elégetik az odajutottakat, csakhogy ezek azt az örök tűzben elkárhozást már nem érzik. Az izzó vasmedence hamuvá égeti a testüket. Alig marad az egész emberalakból egy kis hamvvedert megtöltő fakó, márgaszínű por. A többi füstté lett: elszállt. De ennek a füstnek nem szabad a lég közé vegyülni, az a környék levegőjét megrontaná. A nagy kürtőben van egy füstfogó készülék, mely sűrített és ritkított levegőt támasztó tömőkkel és szivattyúkkal a kohóból feltörő füstöt visszatérni kényszeríti a lángok közé, az izzó tűz vermébe. Nem! A pokolból nem szabad feltörni az égbe! Egy füstparányocskának sem. El kell annak égni az utolsó koromszemig.

Ez a füstelégetés idézi elő aztán azt a borzalmas üvöltést, mely az egész városon végighangzik. Ez az emésztő kürtő a legtökéletesebben ismerteti meg a halandókkal a pokol torkának emberre éhes bömbölését: szaggatott riogatásaiban meghalljuk a bosszúálló sátán kárörvendését, a földalattiak gúnykacaját, a jóllakott szörnyeteg mormogását.

Mikor ezt az apokaliptikus ordítást meghallják a városban, mondják az emberek egymásnak: „Hallga! Most égetnek a szigeti pokolban egy naïade-noyée-t, aki nem hagyta magát életre hozni.”

S erre a bömbölő hangra a paradicsom lakói menekülnek a celláikba, ahol párosával laknak; arcukat elrejtik az ágyuk párnái közé. És a paradicsom élőmadarai elbújnak faodúikba, ketreceikbe, a hangyászmedve, aki máskor néma, a vékony száján keresztül sivít.

De hát nem kegyetlenség-e a pálmakertet, a palotát és hullaégető kemencét egy helyre építeni?

Sőt nagyon szükségesnek látszott. Ez is a gyógyrendszerhez tartozott. Aki visszaesni készült az öngyilkosság rögeszméjébe, azt ez a bömbölés gyorsan helyreigazította. Hallod, hogyan üvölt! Szükség van a pokolra! – Ez a „credo”-ban is benne van.

A hamvakat aztán összesöpörték egy majolika vederbe, melyet a többiek sorában elhelyeztek egy kriptaszerű köröndbe. Oda voltak rakva egy körülfutó vasállványra: minden hamvveder mellé odatéve a hozzátartozó koponya. Azt nem égették el, hanem fényesre csiszolva megtartották, amíg értük jön a dies irae, dies illa.

Fekete gránitból voltak a kamara falai, boltozatáról folyton égő villanyos csillag világított alá. A két kőkoporsóra fektetett asztal táblája, a tartóival együtt jáspis. Csak a koponyák fehérlenek sorban.

MÁSFÉLE BOLONDSÁGRÓL

Bolondság ez is. Az úgynevezett amerikai párbaj. (Ami ugyan Amerikában éppen nem divatozik; az amerikaiak sokkal okosabb emberek). Ha valaki kétségbeesésből öngyilkos lesz, ha perbe száll a teremtővel, s visszadobja az életet, ami terhére vált, az is elég nagy tévelygése az emberi léleknek, de legalább van oka; de indokolja valaki azt az ostobaságot, ami az amerikai párbajra következik, hogy két összegabalyodott ember közül az egyik, aki a fekete kavicsot húzza ki a kalapból, kötelesnek érzi magát bizonyos időhatáron belől elemészteni golyóval, borotvával vagy morfiummal, ami tetszésére van bízva.

Elég nagy bolond, ha megteszi.

Ugyan mi fog vele történni, ha nem teszi meg?

Bepörölheti az ellenfele, aki a fehér kavicsot húzta? Azt csukják be.

Elhíreszteli róla, hogy szószegő ember, aki nem ölte meg magát, holott megígérte? Kinevetik vele.

Ha pedig megölte magát, őtet nevetik ki, s azt mondják: „bolond” volt.

Az ilyen szerződésnek nincs kötelező ereje.

Még csak annyi visszahatása sincs, hogy a szavát be nem váltó féltől a becsületbíróság megtagadja a párbajképességet.

Az amerikai párbajnál mind a két beleegyező fél bevallja a gyávaságát. Bevallja, hogy nincs bátorsága férfiasan nekirohanni az ellenfélnek, akit bosszú, sértett becsület, szerelmi versengés útjába állított; hanem ahelyett a vaksorsot – nem az istent –, az ördögöt híja fel döntőbírónak.

Ilyen amerikai párbaj esete fordult elő nemrégiben (azazhogy mintegy öt év előtt) egyik nagyobb alföldi városunkban.

Két fiatal gavallér (ügyvéd volt mind a kettő) udvarolt egyszerre egy istennőnek, aki nem is volt más neve, mint Mylitta. (A babiloni szerelem istennője.) Én tudom, hogy milyen szép volt. Nincs jogom senkit kárhoztatni azért, hogy miatta megőrült. Mind a két férfinál nagyon ki volt fejlődve a hinciput: a szerelemérzék agyacsa.

A bájos hölgy nem tudott, vagy nem akart választani a két imádója közül, akik kezéért és kegyéért esengtek, s azok utoljára úgy intézték el egymás között a versengést, hogy sorsot húztak. Amelyik veszít: az egy hónap múlva eltűnik az élők világából.

Az egyiknek a neve volt Kiss Miklós, a másik Gerendy Pál. A fekete golyót Kiss Miklós húzta.

Kiss Miklós azonban nem volt feje tetejére esett ember, sőt ellenkezőleg, praktikus ügyvéd volt, aki értett a szavak magyarázásához.

Az volt a kötelezettség: „eltűnni ez élő világból”. Az „ez”-re helyezendő a súly.

Ha az ember „ezt” a világot elhagyja, hát ez Európa, s ha aztán felbukkan Amerikában, hát az már egy „másik” világ. Akként intézkedett.

A kiszabott határidő alatt lebonyolította az ügyeit; beszedte a pénzeit, kifizette az adósságait, eladta az ingóságait, ingatlanait, útlevelet váltott a belügyminisztériumnál, azzal elutazott Marseille-be; onnan írt a határidő napján a győztes ellenfelének, hogy ő a mai napon a tengerbe vetette magát, s azzal eleget tett a becsületszavának: elhagyta az élő világot.

Maga pedig szépen átpropellerezett Amerikába.

New Yorkban aztán szétnézett, hogy micsoda mesterséghez kezdjen, amiből tisztességesen meg lehet élni?

Az első megfigyelésnél rájött, hogy Észak-Amerikában minden embernek a szájában arany van.

Elhatározta magát, hogy fogtechnikus lesz.

Nem kell itt ahhoz se diploma, se hatósági engedély; csak egy fényes címtábla s azon egy jó hangzású név. A műtétet elvégzi a segéd.

Neve pedig kitűnő volt Kiss Miklósnak: Némi igazítással a megszakításban így lehetett azt olvasni: „Kissmi Clos”, ami angolul azt teszi, hogy „Csókolj meg, Kolozs”.

Észak-Amerikában a legnagyobb tökélyre van fejlődve a fogtechnika, amit bizonyít az, hogy a műfogainkat mind Amerikából kapjuk. – Ott van legtöbb rossz fogú ember. – Ennek az oka pedig az, hogy ott minden ember jeges vizet iszik. A bor drága, a ser tökéletlen, keserű, fekete, butító, a pálinka nem oltja a szomjat, étel közben iszogatva gátolja az emésztést; hát csak vizet kell inni. Nagyvárosokban pedig a víz langyos, mellékízű, azt csak jéggel lehet élvezni, attól aztán elromlik a fog.

Ezért végezetül a nagyvárosokban minden ötszáz emberre esik egy fogorvos.

Hogy ennyi versenytárs között a két könyökével helyet tudjon magának fúrni egy szkítiai fiskális, aki fogat húzni se angolkulccsal, se pelikánnal nem tanult (hanem csak expensnotával), ahhoz kellett valami jó ötlet.

Ilyen jó ötlete támadt a mi Kissmi Closunknak. (Már csak híjuk az amerikai nevén.)

Az első széttekintésnél feltűnt neki, hogy a néger dandyk és dámák, akik a város tetői felett elrepülő vasúti kocsikon parádéznak, mindig nevető arcot csinálnak. A nevetésre széthúzott ajkak közül kivillannak a fogsorok, s a fogsorok között minden nigger uraságnál és úrhölgynél ott ragyog egy-egy aranylemez, sodrony, kapocs. – Hiszen ragyog ez az arany a fehérbőrű uraságok és úrhölgyek ajkai között is (ahogy ezt sok év előtt az én kedves öcsém, Hegedüs Lóránt az aranyfogú chicagói hölgyektől búcsúztában megörökítette), csakhogy ezek azt inkább rejtegetik. A nigger ellenben kérkedik vele. Annak ez fashionable!

Kissmi Closnak első dolga volt egy szegénysorsú fogtechnikussal szerződésre lépni, akivel aztán az ötletét gyakorlativá tehette.

Ez az ötlet az volt, hogy nem hamis fogakat kell a szenvedő emberiségnek helyettesíteni, hanem igaziakat.

Mivelhogy kétféle emberek vannak a világon. Olyanok, akiknek jó fogaik vannak, de nincs harapnivalójuk, és aztán olyanok, akiknek fölösleges harapnivalójuk van; de nincs jó foguk hozzá.

Aki ezt a kettőt ki tudta egyenlíteni, az megoldotta a szociális kérdést.

Így oldotta azt meg Kissmi Clos doktor.

Ha egy niggernek száz dollárt kínálnak egy fogáért, s ráadásul még egy aranysodronyos hamis fogat, az boldognak fogja magát érezni, s parádét csap vele. Ugyanazt a frissen kirántott fogat pedig szintazon percben kiszabadított hibás fog vápájába be lehet illeszteni egy mistressnek vagy misternek, aki a sikerült műtétért megfizeti az ötszáz dollárt. Hogy a fog az új talajhoz teljesen hozzánőjön, az a fogorvos gondja.

Ezen a téren doktor Kissmi Clos és a segédje, doktor Cockney Éliás, csoda sikereket aratott.

Rövid időn saját palotája volt, melynek az egyik liftje szakadatlan szállította fel miszteriózus műtermébe a milliomos hölgyeket és urakat, míg a másik liftje a nigger ifjakat és hajadonokat szolgáltatta.

Volt valami csodabalzsama, amellyel az idegen fogat meg tudta honosítani az új talajban. Ennek a titkát nem bírták kitalálni a versenytársai.

Természetesen narkotizálást használt az egész műtét alatt, s a kezelése alatt levő páciensnek egy hétig ott kellett maradnia a gyógypalotában, amíg a siker biztosítva volt, s azalatt Liebig húskivonattal táplálkozni. Egy kobakforma apparátusa volt, amelybe az operáltnak a fejét beszorították a fogbetevés után, úgyhogy az állkapcsát nem mozdíthatta, s azt kellett viselnie egy hétig. Azalatt az orrlikain keresztül vezették be a szájába kaucsuk csövön át a folyó táplálékot. Erős kúra! De hát mit meg nem tesz az ember egy jó fogért.

Már nem is doktornak címezte magát, hanem „recreator”-nak, ami olyanformát jelent, mint a „teremtés hibájának helyreigazítója”. – Ismerte őt az egész Újvilág.

Doktor Closnak a nevét jobban emlegették, mint Morrisonét. Az előnevét ugyanis nem lehetett hölgytársaságban kimondani, még kevésbé ezen a néven tudakozódni utána. Szép is volna, ha egy úri hölgy azt mondaná egy úriembernek: „Hol lakik doktor Kissmi?” – Shocking!

Maga sem bánta, hogy ha csak a nevének a hátulján szólították: így jobban eltűnhetett a világból. Akként tűnt el, hogy nimbuszba burkolta magát.

S az óvilágban senki sem kérdezősködött utána.

Tudniillik a tengerbe fulladt fiskális, Kiss Miklós után. Ő a becsületnek eleget tett: meghalt.

A kaszinóban kitűzték a halálhírére a fekete zászlót. Megkapta, ami minden gentlemannek legmagasabb vágyát képezi.
     
Hogy mi oka volt ennek az epizódnak ebbe az „én” regényembe magát befészkelni? az még egyelőre homályban hagyandó kérdés, később ki fog derülni.

A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ

Ott volt az állandó lakásom a Tisza-sziget palotájában. Egészen elzárkóztam a külvilágtól. Nem törődtem semmivel, ami a kerek földtekén történik.

Elmúlt minden ideálom. Az alkotmányosság üzletté fajult, a hazaszeretet őrjöngéssé vadult, a szabadság orgyilkosokat tenyészt, a művészet kerítőnévé lett, nagy nemzetek abderitákká süllyedtek, a magyart az egész világ ignorálja; még legjobbak hozzánk azok, akik gyűlölnek. „Ha szidnak, emlegetnek.”

Mindig kísértett, bolyongott az agyamban az a csodaeszme, vajha én azt a nemrég felfedezett bolygót, mely a Mars és a Föld között kering, s melyet a derék berlini csillagász, Witt, a bolygó feltalálója „Hungariának” nevezett el nemes rokonszenvből: hogy ha én ezt a bolygót úgy kisajátíthatnám az én magyar nemzetem számára, s átköltöztethetném bele a magam faját, itthagyva az ellenünk törő kilencféle ellenséget! Onnan aztán nem küldenénk a Hungáriából se delegátusokat, se kvótabizottságot erre a bűzkörnyezte, féreglakta sárgömbre.

Most végre megvalósítottam, ami után vágytam. Csináltam magamnak egy kis asteroidot, amiben magam lakom, a földtekéről elkívánkozott lelkekkel együtt, akiknek a testét én adtam vissza, ahonnan ki van zárva a külvilág, ahol nincs törvény, szabályzat, erkölcsi fogalom; ahol nem bíznak, nem remélnek, nem szeretnek, hanem boldogok a benne lakók. Én is örömest vagyok itten.

Nem is új a gondolat.

„Faciamus tria tabernacula. Tibi unum! etc.”

Ez az én tabernákulumom.

Egy koranyári reggel még álmomból vert fel a villanyos csengettyű. Négyszer berregett egymás után, ami azt jelenté, hogy a Ferenc József-hídnál történt az eset.

Ugyanaz a villanyos készülék az orvosnő, az ápolónők és a mentők szobájában is megadta a jelt. Mindenki talpon volt egyszerre, a mentőcsónak eléje sietett a másik szabadító ladiknak, s nem telt bele öt perc, már hozták fel a sellyén a tetszhalottat a kísérleti terembe.

Ez ott volt a szöglettorony üvegkupolája alatt, ahová emelőgéppel szállíták föl a tárgyat.

Még most csak „tárgy” volt; lehet, hogy „egyén” lesz belőle.

A mentők kezéből átvették az ápolónők.

Én egy szegletfülkéből láthattam az egész kezelést.

Úrinő volt, akit a Dunából kihalásztak. Divatos selyemruhája volt, melyet már a mentők feloldottak; a vállfűző zsinórjait elvagdalták, az is atlaszból volt. Az ing finom csalánszövet, brüsszeli csipkével szegélyezve; a cotillon szintén drága csipkével díszítve, rózsaszín selyemharisnyák, széles jarretièrerel, rózsás cipők, szalaggal felkötve. De ami leginkább bizonyítá a hölgy előkelő voltát, a rajta levő mindenféle ékszer: csuklóin gyémántokkal kirakott karperecek, derekán aranylánc, órával, nyakában vékony aranylánc, medállal. Ezt a hölgyet nem a nyomor üldözte a halálba. A zsebében is volt több tekercs arany húszkoronásokkal, még felbontatlan. A magával hordott arany súlya lehetett egy kiló. Ez elég, hogy a testet a víz alá lehúzza. Az öngyilkos gondolhatott erre, s szándékosan terhelte meg a ruháit e túlsúllyal.

Hanem mindez ellensúlyozójára talált a divatos válldudorokban. Azoknak a béléséhez a szabóművészek vizahólyagos kreppet használnak, amin a víz nem hat keresztül. Ez a két vállpuffancs, mint két úszóhólyag, tarthatta víz fölött az öngyilkos nőt, aki tehát nem ihatott több vizet, mint amennyi a hídról leestében a vízszínre felemelkedésig a szájába tódult, ahogy ezt a mentő is bizonyítá, aki őt a vízből kifogta.

A haja fel volt bontva. A mentő annál fogva húzta ki a hullámsírból, azt bizony ilyenkor nem kímélik.

Megbámulni való szép haj volt. Olyan sárga, mint az arany, tömött, térdhajlásig érő, még nedves volt a víztől; de azért mégis látszott rajta a langos göndörülés.

Az ápolók tőlem kérdezték, hogy levágják-e ezt a hajat? Útban volt a működésnél.

Én rájuk parancsoltam, hogy hagyják meg: terítsék széjjel az asztalon.

A műtét asztala szürke rugógyanta lepedővel volt borítva (camptulicon).

A vetkőztetés az ily alkalomnál bizony nem megy a szokott módon: oldozgatással, lehúzogatással, olló végez mindent. A testhez tapadt ruhákat végighasogatják. Gyorsaság kell a segély sikeréhez; selyemharisnya mind lenyiszálva hámoztatik le a testről, míg az ott marad a sötétszürke kaucsuk takarón, mint egy márványszobor.

Minő márványszobor!

Nem hasonlított a vízbefúlt halotthoz. Csak olyan fehér volt, mint egy nő, aki a fürdőből kilép, kissé lúdbőrösen. Nyári volt az idő, langyos a Duna hulláma. Csak a combján látszottak lilaszínű foltok; a vízbefúlás jelenségei.

Leginkább az vitatta el az életet, hogy a rózsapiros szín helyét szederjes hamuszín váltotta fel, arcon, ajkakon és – körmökön. Az ajkak nyitva voltak, de a fogak összekummva, a szempillák is felhúzódtak, de a szemszivárványok elbújtak alájuk, úgyhogy a fehérjük rémlett elő.

A két karja görcsösen felhúzódott a vállaihoz, s a hüvelykujjai be voltak szorítva az összefogott ökleibe.

Az egész teste merev volt, keble nem mozdult, mellkasa be volt esve.

Nem volt szép. A halál rútít.

Az orvosnőn és két segédjén kívül még négy ápolónő volt jelen.

Az utóbbiak elkezdték a vízbefúlt karjait és lábszárait dörzsölni.

A két orvossegédnő száraz gyapjúlepedőbe takarta a testét, míg az orvosnő a hónaljait és ágyékát meleg gyapjúval fedte be, aztán karjaira emelve, melegített ágyba fektették.

Az első kísérlet az életre hozásra az volt, hogy egy lúdtoll pihéjével folyó ammóniákot vezettek az orrlyukaiba és ajkai közé. – Néha ez is megszünteti az asphyxiát.

Most semmi sikere nem volt. A második módszerhez kellett nyúlni: a levegő befújtatásához.

Az egyik segédnő a kaucsuk-katétert hozta elő, melynek csutoráfát bal kezével a tetszhalott orrlikába dugta, s a hajlós csövet egészen a lélegző gégéig letolta, jobb kezével erősen befogva a másik orrlikat. A másik segédkező pedig a csőhöz csatolt ruganyos tömlővel élenyt fújtatott a csövön keresztül a tüdőbe. Az orvosnő ezalatt egyik tenyerét a tetszhalott keblére téve, gépiesen igyekezett azt lélegző pihegésbe hozni.

A segédnő időközönkint félbehagyta az oxigén befújtatást, s a mérőszalaggal megmérte a mell körületét. Nem mutatott semmi különbséget. A légbefújtatásnak nem volt egyéb eredménye, mint hogy a tetszhalott szájából tajték habzott elő, amit az orvosnő szivaccsal letörült.

Szó nélkül történt minden, olyan csendnek kellett lenni, hogy a tetszhalott legkisebb életnesze hallható legyen. Mindenki tudta a teendőjét. A harmadik segédeszközhöz kellett nyúlni.

A segédnők előhozták az égő dohánnyal telt edényt, s annak a forró füstjét szivattyúzták a tetszhalott beleibe.

A négy ápolónő eközben a testét összegörnyesztette: fejét fölemelve, térdeit felnyomva.

Az orvosnő ezalatt gyakorlott kézzel markolászta a tetszhalott nő altestét, hogy a dohányfüstöt a belekben szétossza.

Ez a műtét órahosszat tartott. Kétszer is meg kellett tölteni a füstölőedényt az erős virginiadohánnyal.

Végre hangzott egy hang, az első hangja az életnek: haskorgás.

(Hogy ilyen úton tér vissza a lélek!)

Ezalatt folytatták a légfújtatást a tüdőbe.

Az egyik segédnő mutatta az orvosnőnek a mérőszalagot. A mell tágult. Arra az orvosnő a fülét a tetszhalott mellére tette. Lélegzésvétel hallható. – Aztán egy szívdobbanás.

Erre rögtön abbahagyták az élenybefújtatást, a katétert visszahúzták.

Nagy tudomány – több annál: művészet! – Isten munkájának utánzása, a vízbefúlt életrehozása. A mentő kéz folytonosan a halállal játszik. Hazárdjátékot játszik. A módszerek fokozatainak alkalmazásánál egy megtévedés, s a halál nyeri meg a játszmát. Csakhogy mi már belelátunk a vén kaszás kártyáiba. Hoztunk mi már életre olyanokat is, akik félóráig voltak a víz alá merülve.

A lélegzetvétel, a szívdobogás már az élet jele. A szemhéjak lecsukódnak, az összeszorított fogsorok szétnyílnak. Ezt a pillanatot lesi az orvosnő, hogy hirtelen egy parafacsapot dugjon a foga közé; mert a másik pillanatban már a halálból ébredőnek a nyelve előnyomul a fogak közé, s ha az állkapocsgörcs ismétlődik, a fogak el fogák harapni a nyelvet.

Most azután a parafától fenntartott nyíláson keresztül lehet egy másik katétert a szájba dugni, amin keresztül a gyomorba fecskendik a kámforos borszeszt, ami az életerő ébresztéséhez szükséges. Ez a válságos pillanat! Mely dönt az élet és halál fölött. Ezt a műtétet maga az orvosnő végzi. Hacsak egy cseppje a kámforos szesznek a gyomor helyett a légzőcsőbe téved: az a halál!

Mély csend van!

Most az utolsó ütőjét játssza ki az emberi tudomány a halál angyala elleni játékban. Egy vékony tollsípon keresztül finoman összetört port fújnak a félholt orrlikaiba, ami a fehér hunyor és kapotnyak leveleiből készült (Helleborus és asarum), Saint Ange burnótjának híják. Ennek az utolsó tromfnak nem áll ellent semmi. A félholt nagyot prüszköl tőle: egész teste összerázkódik; elkezd ökrendezni, hányni és kiáltani. Az élet visszatért!

Én mindezt végignéztem. Bizony nem érzékingerlő jelenet.

Az életre hozottal olajos langy vizet itatnak, aztán székifű teát Hoffmann likőrjével, betakargatják meleg pokrócokkal; fázik, didereg, a hideg rázza, a fogai vacognak, csak az arca van kinn a takarókból, míg lassankint felváltja a hideglázt a forróság, az arc tűzlángban ég. Most már szép volt…

Az orvosnő számlálta az ütérveréseket. Száztíz az első percben. Nagyon jó. Beállt a láz. A láz az életerő harca.

Összehúzták az ágykárpitokat: a mentés munkája be van fejezve. A többi a természetre van bízva. Ami ezután következik, az az álom, a bágyadtság, az izzadás. Egy ápolónőt otthagytak mellette, a többi nő eltávozott.

Én is mentem a reggeli lapokat olvasni.

A legfrissebb újságban már benne volt a hír, hogy egy elegáns öltözetű fiatal hölgy a Ferenc József-hídról a Dunába vetette magát, de a mentők kifogták, s a Tisza-szigeti „naïadsnoyées” szanatóriumba vitték. Kiléte nem tudatik.

Fürkésztem utána: kikutattam a tárcáját: nem volt benne névjegy. Felnyitottam a nyakán viselt medáliát, hogy talán abban találok valami arcképet, mely nyomra vezet. Az is üres volt.

A rendőrbiztos, aki a történtekről tudomást venni megjelent, csak azt a tényállást tudta megállapítani, hogy a hídon őrködő 238. számú rendőr egy úri hölgyet látott a karfára felkapaszkodni s onnan a Dunába ugrani.

A vízbefúlt megmentését jegyzékbe vette, s azzal tovább ment.

Az én szanatóriumom legfelsőbb helyen szentesített kiváltságai közé tartozott, hogy a hatóságnak nem szabad a vízből kimentettek kiléte felől tudakozódni, sem az arcukat megtekinteni. Ha halva vannak, hamuvá égettetnek; ha megmenekültek, kényükre van bízva, hogy visszatérjenek-e a világba, vagy ott maradjanak a menedékházban. A neveiket, öngyilkossági szándékuk okait nem lehett kikürtölni.

Egy déli lapban aztán azt olvastam, hogy egy széles körökben ismeretes szépség, Zentay Diadalma kisasszony ma reggel a szállásáról eltűnt. Azt hiszik, hogy azonos a Dunába ugrott hölggyel, öngyilkossági kísérletének okául azt rebesgetik, hogy egész vagyonát elvesztette az éjjel a páva-szigeti rulettbarlangban.

Ez nem talál össze. A hölgy ruhazsebében három tekercs húszkoronás volt, száz darab arannyal, a tárcájában pedig ötven darab ezerkoronás. Az ilyen összegek letéteménybe szoktak helyeztetni. Tulajdonosaik, ha el akarták hagyni az intézetet, fölvehették.

Ezt nem vagyonvesztés vitte az öngyilkosságba.

De mintha ezt a nevet hallottam volna már valamikor. Zentay Diadalma. A derék Zentay papa ugyan nagy örömében lehetett a lánya születésnapján, hogy ilyen diadalmas nevet választott számára a szent keresztségben.

Én nem találkoztam vele soha, semmi érintkezésem nem volt azokkal a körökkel, amelyekben a divatszépségek ragyognak.

Tizenegy napig tartott a gyógykezelés, a rendes náthaláz lefolyása, melynek leteltével az orvosnő jelentette nálam, hogy az ápolt hölgy már elhagyta a kórágyat, s felöltözhetett abba a jelmezbe, amit a többiek (a görög nimfák) viselnek. Azonban semmi módon rá nem bírható, hogy a szobáját elhagyja, s a pálmakertbe kilépjen, csak ül a karszékben, kezeit ölébe véve, hallgat és néz maga elé mereven. Megkísértettek már vele minden rábeszélést: odahozták a legnyájasabb hölgylakóit az intézetnek, hogy bizalmaskodjanak vele, rájuk sem tekint. A legmakacsabb búskomorság uralkodik a kedélyén.

Ez a baj gyakran előfordul az életrehozott vízbefúltaknál. S a lélekbetegség kitartó. Egészen nem is múlik el soha. És én mégis emlékszem egy ilyen kigyógyulási esetre.

Régen, nagyon régen volt az. 1849. tél közepén Debrecenben voltunk. Hogy miért voltunk ott? Azt már talán mindenki elfeledte.

Egy délután, mikor a nőmmel hazatértünk a városból, az a meglepetés várt reánk, hogy a szobalányunkat akkor húzták ki a kútból.

A fiatal cseléd, kit Pestről hoztunk magunkkal, néhány nap óta csendes búskomorságot láttatott, azt hittük, hogy talán az otthon maradt szeretője után búsul. Távollétünk alatt aztán kitört rajta a téboly, s beleugrott a kútba. Hirtelen kihúzták; nem történt semmi baja. Csakhogy meg volt bolondulva. Volt egy bejáróasszonyunk, aki fát, vizet hordott, befűtött; az elvitte az őrült leányt magával a házához, ott lakott a Nagypéterfia utca végén hátul. Annál a háznál honvédek voltak bekvártélyozva, azok adtak a bolond leánynak pálinkát, s attól a pálinkától úgy elmúlt róla az őrültség, hogy egypár hét múlva visszatért hozzánk, ép ésszel, jókedvvel, s még abban az évben férjhez is ment.

Hátha ezt a kúrát meg lehetne ismételni?

Az alkoholizmus az idegesség ellen mint gyógyrendszer. Hiszen annyi mindent kitaláltak már e divatbaj ellen: villanyfürdőt, hideg vizet, koplaltatást, tömve etetést, dömöckölést, hullámcsapást, purgatívát, gimnasztikát, fityfenét; hátha az én debreceni kúrám valamennyit levágná!

A doktornő fontoskodó képpel jött elém.

– Páciensünk alkotmányos kezd lenni.

Értem. Ez is előfordul a praxisunkban. A vízből kimentett öngyilkos hivatkozik a maga alkotmányos jogaira.

– Azt vitatja, hogy neki joga van a sorsa fölött rendelkezni, nekünk viszont semmi jogunk őt a szabad akarata végrehajtásában akadályozni.

– Nem mondta ön neki, hogy intézetünknek szabadalma van a makacs öngyilkosok számára megfigyelő osztályt fenntartani.

– Mondtam. És afelől is felvilágosítottam, hogy ha netalán a tápszerek megvonása által gondolná magát elpusztíthatni, arról is gondoskodunk, hogy akarata ellenére is tápláltassék. Azt felelte rá, hogy majd meglássuk, ki győzi tovább? Ő meg akar halni. Nem hisz se Istent, se másvilágot, se lélek halhatatlanságát.

Érdekes hölgy, aki mindezt meg meri tagadni.

– Majd beszélek hát én vele. Küldje ide a szabónét.

Szabóné! A paradicsomban?

A ritkább esetek közé tartozott az, hogy én magam avatkozzam az életmentés munkájába. De néha egy férfiszó többet ér valamennyi asszonyi rábeszélésnél.

Mikor minden előkészület megvolt, felkerestem a megmentett hölgy szobáját.

Egy felügyelőnő társaságában volt, kijöttömre azonnal visszahúzódott a mellékajtón. Engem a szabónő kísért, egy csomaggal a nyalábjában.

Az aranyhajú hölgy a nyugágyon hevert, s mikor beléptem a szobájába, még csak meg sem mozdult fektéből. Két meztelen karja a feje fölé volt emelve. Az egyetlen peplum lenge szövete odatapadt az idomaihoz. Szép tanagra-figura volt.

Rám sem nézett.

Én, a rendes üdvözlés után, odaléptem a fekhelyéhez, s így szóltam hozzá:

– Úrnőm! Értesültem róla, hogy ön már felépült. Sietek önnek a szabadságát visszaadni. Itt hozza a szabónő önnek az öltönydarabjait, melyeket önről lehasogattak, most újra össze vannak varrva, felveheti kegyed. Itt van a tárcájában és a ruhazsebében talált pénz is, magához veheti, valamint az ékszerei is, amiket viselt. Ismét felrakhatja. És azután, anélkül hogy a nevét előttünk fölfedezné, elmehet ön, ahová akar, és teheti, amire elhatározza magát. Csak egy tanáccsal szolgálok kegyednek: ha újból öngyilkosságot akar elkövetni, akkor használja a borotvát vagy a ciánkálit; mert ha ismét a Dunába fog ugrani, én önt újra kihalásztatom, s akkor azután foglyul tartom mint gyógyíthatatlan őrültet.

E szavaim alatt az aranyhajú hölgy lassankint fölemelkedett fektéből, s mikor elvégeztem, felugrott, odaszökött hozzám, s a vállamra ütött a tenyerével.

– Hallod-e, öreg, te nekem tetszel!

Vállat vontam.

– Sajnálom, hogy az udvariasságot nem adhatom vissza; de én önre még csak kíváncsi sem vagyok. Itt voltam az életre visszatérítő műveleténél. Egy momentfelvételes fényképezőgép minden helyzetet megörökített. Az egész kinematoszkóp itt van ezen a hosszú fényképszalagon rögzítve, ha talán érdekelné önt ezt megtekinteni.

Azzal odagöngyölítettem a kinematoszkóp fényképszalagját, melyen a kétórai műtét minden változata élethíven meg volt örökítve furcsábbnál furcsább körülmények között.

Mikor ezeket meglátta a hölgy, kitört belőle a kacagás, úgy nevetett, hogy a haja egészen hátraomlott a fejéről, fésű, hajtű mind kihullott belőle.

A következő percben megint éktelen dühbe jött: földhöz vágta a fényképes szalagtekercset, s rátaposott a papucsaival, utoljára felkapta, s a fejemhez vágta az egészet.

Én aztán fogtam azt a hosszú szalagot, s ahogy a Lipótrend nagykeresztesei szokták a nagy kordont, keresztülkötöttem azt a vállamon és mellemen, jól ügyelve rá, hogy a legérdekesebb képek elöl kerüljenek.

Erre a hölgy megint elkezdett nevetni; de már szelídebb modorban, kezeit keblére téve, s édes, csengő hangon mondá:

– Nem. Ilyen kinematoszkópot nem hagyok magamról többet fölvétetni.

Azzal odalépett hozzám, s leoldá a vállamról az átkötött fényképszalagot, azt összegöngyölítve az ujjai körül.

– Csúnya voltam, úgy-é? – súgá a fülembe.

– Nagyon csúnya.

– Itt maradok. Nem megyek el innen.

Egészen közönyös arcot csináltam hozzá.

– De hát mért akar ön itt maradni?

– Azért, hogy önön bosszút álljak.

– Rajtam? És miért?

– Először azért, hogy az életre visszahozott; másodszor ezekért a fényképekért. Ez ok arra, hogy önt a pokolba küldjem.

– Pokolba? Hisz ön nem hiszi a túlvilágot.

– A mennyországot nem. Az, ha van, messze van. De a poklot igen. Az közel van.

– De én nem hagyom ám magamat odaküldetni.

– Rosszul mondtam. Hogy önt a pokolra vigyem.

– Így már jobb. Erre már kíváncsi vagyok. De hát addig is nem akarja felölteni a ruháit?

– Nem. Valamire emlékeztetnek. Nekem is jó az, amiben a többiek járnak. Azt hiszem, egy más planétán vagyok. Ön még nem is tudja, hogy én ki vagyok. (Ezzel ismét leült a kerevetre.)

– Azt csakugyan érdekelne megtudnom.

– De én azt józanon el nem mondhatom. Van az ön planétáján bor?

(Bor? Ez kitalálja az én gyógyrendszeremet!)

– Van, mint orvosság. De én azt önnek az orvosnő rendelése nélkül nem adhatok.

– Hát hívassa ide az orvosnőt.

A szabónő még mindig ott állt a csomó asszonyi öltözékkel. Azt utasítottam, hogy az öltönyöket akassza be a szekrénybe, s aztán kérje ide az orvosnőt.

Nem messze kellett érte mennie: ott volt az előszobában, leste a kísérletem eredményét.

Én egész nyugalommal mondám neki, hogy őnagysága itt kíván maradni az intézetünkben. Tudassa ezt a rendőrséggel.

Az orvosnő ismerte a formaságokat.

– Szükséges, hogy ezt előttem, élőszóval kifejezze.

– Kész vagyok rá.

A hölgy felállt a helyéről.

Az orvosnő pedig leült az asztal mellé, ahol írószerek voltak, elővett a bőrtakaróból egy űrlapot.

A hölgy tudta, hogy mit kell mondania.

– Nevem Zentay Diadalma, lakásom Andrássy út, saját villámban. Kinyilatkoztatom, hogy önként itt akarok maradni továbbra is a naïades-noyées mentőintézetében.

Az orvosnő leírta a mondottakat, s aztán kérte a kisasszonyt, hogy írja alá a nyilatkozatot. Megtette.

Tehát megtudtam, hogy kisasszony. Egy kisasszony, akinek híre van, mint egy nőnek.

Most én intéztem egy kérdést az orvosnőhöz.

– A kisasszony bort kíván inni.

– Pepszin-bort vagy kína-bort?

– Nem, nem! – sietett tiltakozni a hölgy. – Valóságos bort, amit étel mellett isznak.

– Ah! a kisasszony már éhes is? Ez örvendetes fordulat. Eddig valóságos sitophobiát tanúsított: ételundort.

– Igen: a Liebig-leves, meg a quaker-oats iránt.

– Ezzel tápláljuk az üdülőket. Húskivonat és zabdara.

– De az én gyomromnak semmi baja. Én éhes vagyok.

– Ez határozott gyógyulást jelent. Én megengedem, hogy egyék, amit megkíván, s bort is ihatik hozzá.

Én bátorkodtam valamit ajánlani:

– Talán az én szerény ebédemet oszthatná meg a kisasszony? Itt van az étlap a zsebemben, most küldte fel a szakácsnő.

Átadtam neki a cédulát. Volt rajta rákleves, fogolypástétom szarvasgombával, nápolyi pastichi.

– Meg vagyok vele elégedve.

– Borokból Marsala és lacrimae Christi.

– Azokat szeretem.

Az orvosnő komoly arcot csinált. Aláírta a menüt, mintha valami recipe volna, s a kezembe adta, mintha én volnék a patikárius.

– Átruházom önre a gyógykezelést.

Azzal magunkra hagyott.

AMI OK AZ ÖNGYILKOSSÁGRA

A villanyos csengettyű pendülése jelenté, hogy az én ebédem készen van.

Egyedül szoktam étkezni. Mint a kutya, aki nem szereti, hogy a tálába más is belehabzsoljon.

Ezúttal kettőre volt terítve.

Nálam nem szolgált fel semmi cseléd az étkezésnél. Egy automata szekrénybe, mely az asztal mellett állt, emelkedtek fel a szállítógéppel ételek és italok, nekem csak a szekrény ajtaját kellett felnyitnom, s kivennem belőle, amit a szócsövön feladatni kívántam.

Így azután háborítatlanul lehet lakomázni, akár kettesében is. Jól különböztessünk: „kettesében” még nem jelenti azt, hogy „párosával”. „Kettesében”, mikor szemközt ülünk az asztalnál; „párosával”, mikor egymás mellett.

A második pohár Marsala után a szemközt ülő hölgy elkezdett beszélni.

„Miután a nevemet tudja ön, bárha velem soha nem találkozott is, emlékezni fog sok mindenféle hírmondásra, amit a hírlapok feljegyeznek egy nőről, akit excentrikusnak jeleznek. Némelyik igaz, a legtöbb koholmány; az illetőnek tetszik, bár úgy tesz, mintha neheztelne érte. Én elmondom önnek azt is, ami igaz, és azt is, ami koholt; ön válogassa ki tetszés szerint.”

„Atyám gazdag földbérlő volt, ki vagyonát okszerű gazdálkodással szerezte. Ő alkalmazta legelébb a műtrágya használatát, amivel bámulatos sikert ért el. A termelést összekötötte műmalom lisztiparával, cukorgyártással, szeszfőzéssel, állathizlalással. Ez az igaz, de az nem igaz, mintha a pénzével uzsoráskodott volna, s eladósodott földesurak birtokát elharácsolta volna, sem az, hogy vagyonát állami közegekkel összejátszás, vesztegetés útján növelte volna. Nagyravágyása volt: képviselő óhajtott lenni, azt el is érte; nagy áldozat árán; ez igaz. De hogy báróságot keresett volna, s ezért tetemes összeget kínált volna, az nem igaz. A rossz híreknek én ismerem a kútforrását a legjobban.”

„Egyetlen gyermeke voltam atyámnak, kényezteve gyermekkorom óta. Anyám korán elhalt. A nőket, akik helyét pótolták, se nem szerettem, se nem tiszteltem. Tanultam tőlük sokat: olyat is, amit nem tanítottak. Minden férfiból gúnyt űztem elébb a tanítóimból, azután az udvarlóimból. Minden viszonynak, ami az emberek között támad, csak a nevetséges oldalát láttam meg. Nem hittem senkinek, még a szentírásnak sem. Mire hajadonná felnőttem, egészen elhagyatva éreztem magamat a világban. Tudtam, hogy minden ember csak azért hízeleg, mert gazdagnak tud. Mindig azt kívántam, hogy bárcsak az apám csődbe jutna. Én biztattam, hogy csak pazaroljon: tartson versenyparipákat, nagy hajtóvadászatokat, keresse a szép hölgyek társaságát, akik értenek a pénzfogyasztáshoz. Meg is fogadta. Olyan mulatságok tartattak nálunk, amik Boccaccio Decameronéjában helyet foglalhatnának. – Az apám arra unszolt, hogy menjek már férjhez, ha nem teszem: ő fog megházasodni. Én pedig utáltam egytül egyig azokat a férfiakat, akik nálunk leánynézőben megfordultak. Egyszer aztán az apám hirtelen meghalt. A guta ütötte meg borozó társaságban. Ez igaz. Hanem az már nem igaz, hogy dévaj nők is lettek volna ottan. Ezzel a híreszteléssel csak az én rosszakaróim szerettek volna engem megkeseríteni. – De rosszul ismertek.”

„Az atyám halála után én maradtam itt mint egyedüli örököse. Ha eddig hajlamom volt az önállóságra, most a helyzetem kényszerített rá. Az atyám vállalatai egy összebonyolult üzletet képeztek, amibe még az is belekábult, aki értett hozzá. Én pedig semmit sem értettem hozzá. A gyámhatóság, vagy nem tudom én miféle hatalom két ügyvéddel ajándékozott meg, az egyiknek a címe volt a tömeggondnok, a másiké jogtanácsos. Fiatal ember volt mind a kettő. Ezeket nem lehetett kidobnom az ajtón. Hol az egyik, hol a másiknak volt mindennap valami értesítése, ami fölött velem tanácskoznia kellett. S a tanácskozásból aztán társalgás lett. Mind a kettő szellemes ember volt, sok ismerettel bíró, akikkel vitatkozni lehetett a társadalmi kérdések, napi politika, művészet, irodalom felett, bírták az európai nyelveket, amiken én kedvenc íróim műveit olvastam, s önálló nézeteik voltak felőlük, az ifjú magyar írókat is ismerték, s néha, mikor mind a ketten összejöttek nálam, teázás közben összedisputáltak e nézetek fölött. Hol az egyiknek, hol a másiknak a felfogása találkozott az enyémmel. S én rendesen úgy éreztem, hogy az imponál jobban, aki velem ellenkezik.”

„A hivatalos összeköttetésből az lett, hogy mind a ketten belém szerettek. Ezt nem is titkolták előttem.”

„S hogy ennek a szerelemnek csak tiszta indokai lehetnek, azt énnékem tudnom kellett. Mert éppen a két férfi által értesültem a vagyoni helyzetemről. – Azok a vállalkozók, kik atyám életében kezem után esengtek, csak a nagy földbirtokot, a pompát, a pazarlást, az úri kedvteléseket látták; de ez a két jogtudós a reális adatokat bírta. Atyámnak sok adóssága maradt, másokért is kötelezve volt, nagy veszteséggel záródó vállalatai voltak. Ha a földbirtokos herceg elveszi a bérletét, mely a bérlő halálával megszűnt, s nem ruházza át rám, s ha az atyám félmilliónyi biztosítékát, mely egy ki nem épített vasútért van letéve, a kormány elkobozza, akkor én olyan szegény vagyok, mint egy iskolamester árvája. Ezt a két udvarlómat tehát nem a vélt gazdagságom csábította hozzám.”

(Ezalatt elfogyott a szarvasgombás fogolypástétom, s mellette az egy palack Marsala, vendégnőm szemei ragyogtak, s a fülei is rózsaszínűek voltak. – Szakácsnőm nagyon gondos volt; a következő fogás előtt még két pohár jeges ananász sörbetet küldött fel. – Én bizony elfelejtettem az orvosnőt megkérdezni, hogy szabad-e ezzel a gyógyszerrel is a rekonvalescenst megkínálni? Inkább a második palackot a lacrimae Christivel serénykedtem kidugaszolni. Azután folytathatjuk a történetet.)

Tehát az első pohár lacrimae Christi után folytatta az aranyhajú hölgy:

„Éppen születésem napja volt: a tizenkilencedik, jól emlékezem rá. Máskor ezen a napon özönlött hozzám a sok virágcsokor, a jelképes levélkék, verses mondatokkal. Ezúttal mindenki távol maradt. Csak egy látogatóm jött, egyike a jogtudósaimnak: a tömeggondnok. Az is állig be volt gombolkozva, s az egész megjelenése inkább a halottbemondóhoz hasonlított, mint az üdvkívánóhoz. Csokrot sem hozott magával.”

„Kisasszony! – kezdé. – Nagyon rossz hírekkel jövök. Sajnálom, de kénytelen vagyok elmondani. A herceg felmondta a bérletet, s nem hajlandó azt önre átruházni. A kormány jogtanácsosai, a képviselőház jogügyi bizottságával egyetértőleg, azt határozták, hogy az ön megboldogult atyjának a biztosítéka, miután az építési határidő elmúlt mint esedékes, lefoglalandó. Azontúl pedig az aktívák éppen csak hogy fedezik a passzívákat.”

„Én azt feleltem rá, hogy meghajtom a fejemet a sors végzése előtt. Kérem még az ékszereimet is a fedezethez csatoltatni, hogy az atyám becsülete meg legyen mentve. Majd én magam elmegyek szolgálni. Nem félek semmi munkától.”

„Erre az én jogtudósom kigombolta félig a kabátját, s azt mondá: nem, kisasszony, ön nem fog szolgálni menni. Itt áll ön előtt egy régi tisztelője, aki önt vagyon nélkül is magáévá óhajtja tenni. Én felajánlom önnek szívemet és kezemet.”

(Ez a fordulat meglepett, poharamat fölemeltem: e nemeslelkű férfiúra egy „cheer”-t. A hölgy azonban letakarta a tenyerével a poharát, hogy ne tölthessek bele: „várjunk még, ne koccintsunk most”, s folytatá tovább)

„Én meg voltam hatva. Elfogódottan feleltem neki: nagyon megtisztelve érzem magam önnek nemeslelkű ajánlatától, de még ma kötve vagyok, nem válaszolhatok rá. Ezelőtt hat nappal önnek a jó barátja, az én jogügyi tanácsosom ugyanazt az ajánlatot tette nekem. Megkérte a kezemet. Én egyheti gondolkodási határidőt kötöttem ki a válaszadásra. Ma van a hetedik nap. Be kell várnom, hogy eljöjjön a válaszért.”

„Erre az én kérőm olyan sajátszerűen mosolygott. Mintha Lermontoff démonát látnám Zichy Mihály rajzónjától megörökítve. »Az én barátom nem fog ma estig a válaszért eljönni.« Azzal a belső zsebébe nyúlt, s egy táviratot vett elő: »Olvassa el ezt.«”

„Abban a táviratban az volt, hogy az én kérőm, a jogtanácsos a marseille-i kikötőben a tengerbe ölte magát.”

„Azt éreztem, hogy a lelkem lángba gyulladt egyszerre: »Ez amerikai párbaj volt önök között! Énmiattam!« – Nem tagadta. – »Szűk volt kettőnknek ez a planéta! Egyikünknek el kellett azt hagyni!« – Én égtem és fáztam. – »Menjen ön előlem! Ne lássam önt soha többet! Aki a jó barátját ily hidegvérrel engedi öngyilkossá lenni, inkább egy varangyot veszek a kezembe, mint annak a kezét. Hagyjon el! Egy pokol van közöttünk!« Sírva vetettem magamat a földre, s hajamat tépve fetrengtem a szőnyegen.”

„Az én kérőm pedig azalatt, amíg én kétségbeesve jajveszékeltem, nem sietett a megkérlelésemre, hanem leült hidegvérrel az asztalhoz, egészen kigombolta a kabátját, kiszedett a belső zsebéből egy csomó paksamétát, azokat kiterítette az asztalra. És aztán várt, a lábát a térdére vetve, amíg én magamhoz térek.”

„Én fölálltam, s csak egy tiltó mozdulattal mutattam neki, hogy arra az ajtó.”

„Megyek. – Felelt ő hidegen. – Mint kérő befejeztem feladatomat. De még hátra van, hogy mint tömeggondnok is befejezzem. Ha szabad önt kérnem, foglaljon helyet velem szemközt. Röviden végzek.”

„Én durcásan leültem az asztal mellé, de úgy, hogy hátat fordítottam neki.”

„Hát legelőször is itt van a földbirtokos hercegnek a formaszerűen kiállított szerződése, melyben a néhai atyja bérletét önre átruházva az eddigi bérletösszegért újabb tizenkét évre önnél hagyja, ami évi ötvenezer forint jövedelmet biztosít önnek.”

„Én nagyot bámultam rá. Hát ön ezt tudta?”

„Azzal a másik ügyiratot bontotta ki. Ez pedig a pénzügyminiszter átirata, melyben az ön atyjának félmilliónyi biztosítékát azon okból, hogy az előföltételek a változott kormány által nem teljesíttettek, a vállalkozónak kiadatni elrendeli.”

„Tehát gazdag vagyok!”

„S ez az ember tudta azt már akkor, amikor a kezemet megkérte; – de az a másik nem tudta, mikor egy héttel előbb a kezét nekem felajánlotta.”

„Ölni lettem volna képes e pillanatban.”

„Uram! – kiálték – az imént csak gyűlöltem önt és sajnáltam azt, aki meghalt; de most már megvetem önt, s azt, aki megölte magát, imádom!”

(– No, hát most már igyunk egy pohár lacrimae Christit azért, aki meghalt!)

(A hölgy úgy ütötte poharát az enyimhez, hogy mind a kettő összetörött, a lacrimae Christi az abroszt festette meg.)

„Az egész életem meg volt rontva. Egyik rendkívüli állapotból a másikba rohantam. Majd úgy elzárkóztam a világ elől, hogy senkivel sem érintkeztem, majd meg elkezdtem utazni városról városra, keresve a legnagyobb zajt. Egész éjszakákat átvirrasztottam, egyedül álmatlanul, vagy izgató mulatságban. Kártyáztam. Nem mertem ágyba fekünni: féltem az álmaimtól. Ébren is hallucinációim voltak. Minden ajtónyílásnál öngyilkos kérőm alakját véltem szembe találni, úgyhogy utoljára leszedettem az ajtókat a lakásomról. Az ő szavát hallottam mindenütt. Utoljára spiritiszta társaságba keveredtem. Egy előkelő politikai és szónoki celebritás nagymesteri felügyelete alatt tartottuk rejtélyes összejöveteleinket, ahol a szellemekkel társalogtunk a vándorló ezüstforintos közbenjárásával. Az én szellemem természetesen a miattam öngyilkossá lett udvarlóm volt. Annak a túlvilágról jött mondásait én egy albumba mind följegyeztem, s melléjük megfelelő képzeletes rajzokat vázoltam, egész gyűjteményem volt már belőlük. A lelkem a túlvilágon élt már.”

(És amellett igen jóízűen evett a pastichiból, s ivott rá piros bort.)

„Egyszer aztán valami nagyon prózai körülmény ugyancsak figyelmessé tett rá, hogy még ezen a földön élek. Fogfájást kaptam. Rémülve vettem észre a tükörből, hogy a két első fogam felülről romlani kezd: már látszik a koronáik szélén a vésztjósló kékes szín. Kétségbe voltam esve. Hisz ez a legnagyobb csapás, mely fiatal nőt érhet. A fogorvosok még jobban elijesztettek. Ekkor a szellemekhez folyamodtam. Egy spiritiszta ülés alkalmával azt kérdeztem a megidézett szellememtől, hogy van-e valaki a világon, aki attól a bajtól, amitől rettegek, meg tudna szabadítani? Azt felelte: „van”. Én kérdeztem, ki az? Felelt rá: „doktor Clos Kissmi.” – Hol lakik? – „New York, Portorico market.” – Feljegyeztem magamnak. De elébb mégis bizonyosságot akartam szerezni. – Volt az atyámnak egy régi ügynöke New Yorkban, aki az amerikai búzát szokta a műmalma számára szállítani. Ennek táviratoztam, tudakozva, hogy van-e csakugyan New Yorkban a Portorico marketen egy Clos Kissmi nevű fogorvos. – A válasz még aznap megjött a tengeralatti huzalon. „Yes! van. Levélben többet.” – Tehát a szellem csakugyan igazat mondott! Tehát a szellem csakugyan mindentudó! Tehát a szellemnek nincs távolság a földön! E percben New Yorkban van, a jövő percben, mikor hívom, már itt van Budapesten! Egészen hivővé lettem. Alig vártam, hogy a levél megérkezzék az Újvilágból. Az a tizenkét nap egy örökkévalóság volt rám nézve. Végre megérkezett az ügynök levele. Elébb azt írta meg, hogy mi a bushel búzának az ára loco New York. Azután áttért a speciális kérdésekre. Igenis: itt található doktor Clos dentista, híres ember, lakása a mondott helyen, hibás fogakat igazi egészséges fogakkal helyettesít. Ára darabonként 500 dollár. Szükséges azonban, hogy az operációt kívánó egyéniség két héttel elébb a fogsorának gipszmintázatát otthon elkészíttesse, s a doktornak elküldje, hogy az azután a rendelkezésére álló egyéniségek közül kiválaszthassa azt, akinek a foga éppen az övé helyébe oda fog illeni; mert ez a leglényegesebb föltétele a sikernek. Tehát még két hetet kellett várnom. – Akkor útrakeltem. Nem riasztott vissza a kedvezőtlen időjárás; a passzátszelek idejében volt ez. Tizenkét nap helyett tizenötöt hányódtunk tengeren. Egészen össze voltam törve. Még két hétre volt szükségem, hogy ismét erőre kapjak. Ezalatt bejelentettem magamat a fogorvosnál. A segédje rögtön meglátogatott a hotelben, alacsony, filigránmunka emberke, doktor Cockney. Magával hozta mind a két dobozkát: azt is, amiben az én fogsorom gipszlenyomata volt, és azt is, mely az érettem magát feláldozni kész egyéniségét tartalmazta. Teljesen összetaláltak. Kíváncsi voltam megtudni, hogy miféle minéműségű emberi lény az, akinek alkatrészét viselni hivatva leszek. Hogy néger matróz egy keletindiai steameren. Meg voltam nyugtatva. Ideutaztomban borzasztó fogfájásokat álltam ki a tengeri viharban, a matróz fogai már hozzá vannak szokva. Azt is tudatta velem az asszisztens, hogy felét a díjnak előre meg kell fizetni, mert az a – cserélőé. Én kifizettem az egészet. Azzal feljegyezte a névjegyére a napot és órát, melyben a csodadoktor velem foglalkozni kész, és hogy egy hétre való fehérneművel lássam el magamat, mert a műtét után ott kell ez időt fekve töltenem. – Kérek egy pohár bort!”

(A giardinettóhoz tokajit szokás inni, azt töltöttem neki.)

„Szívesen leírnám ön előtt a csodadoktort s a csodaszámba menő műtétet; de nem tudok róla semmit; mert a műtét előtt elaltattak hangyhalvaggal; s öntudaton kívül voltam. A műtevő orvost nem is láttam. Mire eszméletre tértem, már akkor a fejem be volt szorítva abba a kobakba, mely az állkapocs mozgását megakadályozza, s azt fel nem nyitották egy hétig. Ezalatt csak a kis Cockney foglalkozott velem, aki kaucsukcsövön keresztül táplált tejjel, tojásos levessel, s naponkint háromszor beecsetelte az ínyemet valami összehúzó balzsammal.”

„Hét nap múlva a kis doktor felnyitotta a fejemről a bezáró sisakot, s aztán beküldött egy szobaleányt, hogy öltöztessen fel.” „A hölgy elém tartotta a kézitükröt, amely megnyugtatott afelől, hogy a műtét a legjobban sikerült.”

„Ajándékot akartam neki adni, amit visszautasított; ennél a háznál nem szoktak borravalót elfogadni.”

„Azután azt kérdeztem, hogy hol találhatnám doktor Clost, hálámat élőszóval kifejezendő. Erre a miss ridegen kijelenté, hogy a doktor maga a pácienseire nézve láthatatlan. Azokkal csak narkotizált állapotukban foglalkozik a műtét alatt. Ennek is igyekeztem a magyarázatát megtalálni. A társas életben csakugyan nyomasztó helyzet az, ha az ember (kivált egy nő) valakivel találkozik, azt üdvözli, s ha kérdik az ismerősei: „Ki ez az úr, mért üdvözölted!” – azt feleli: „Mert ennek köszönhetem a fogaimat.” – Nagyon helyes, hogy nem ismerjük egymást. Én kifizettem a honoráriumát, nincs semmi dolgunk egymással többet. Nem sokat időztem az Újvilágban, siettem hazautazni.”

„Itthon minden ismerősöm nagy gratulációkkal fogadott. Nem volt titok a vállalkozásom a jó barátnéim előtt. Valósággal ünnepeltek a siker miatt. És mindezt a szellemnek köszönhetem… De most kérem önt: adasson pezsgőt, még nincs elég mámor a fejemben ahhoz, amit ezután el kell mondanom.”

(Én leizentem a pincemesterhez a beszélőcsövön, s felküldettem egy kancsóban „Pommery sec”-et. Ezt szeretik az asszonyok. Konty alá való.)

Az aranyhajú hölgy ivott egy pohárral, és folytatá:

„Hazaérkezésem után egy hónapra kapok egy pénzzel terhelt levelet New Yorkból. Ezer dollár volt benne. Magyarázatul szolgált ez a levél. Könyv nélkül tudom minden szavát, magyarul volt írva: »Kedves Diadalma kisasszony! Nem tarthatom meg az ön által nekem küldött orvosi honoráriumot, s ezennel visszaszármaztatom. Engedje meg, hogy az ön bájos alkatrészének azon darabjait, melyek nálam maradtak, ereklye gyanánt megtarthassam. Nagyon szívesen követném önt az óvilágba; de ön tudni fogja, hogy azzal becsületemet veszteném. – Aztán meg – Európában nincsenek niggerek, akikkel a csoda műtéteimet folytathatnám. Dr. Kiss Miklós.« – Hahahhahhaha! Nos uram, most kínáljon ön már áldomást a nemeslelkű imádó emlékére. Tele pohárral! – Nem mehetek önnel Európába, mert ott nincsenek niggerek! – Éljen, aki él! Doctor Kissmi Clos, cheer!”

(S azzal a falhoz vágta a poharat, hogy széttörött, s aztán a fejét,a két tenyere közé szorítá.)

„És azt az embert én hat esztendeig sirattam mint drága halottamat, megsirattam mint áldozatomat! Álmatlan éjszakáimnak a kísértete volt! Őrjöngtem miatta, futottam saját magam elől: kerestem a lelkét a csillagokban. És azt, hogy ő él, tudta minden ember, és senki sem mondta meg nekem. Engedtek magányba vonulnom, engedtek futóbolonddá lennem. Senki sem mondta: »ugyan, ne őrjöngj, hiszen nem ölted meg!« Hagytak a spiritiszták üléseiben reszketni az áhítattól: engedték, hogy idézzem a légben bolyongó dicsőült szellemét annak, aki niggerek fogaival kereskedik az óceánon túl, s mikor a vándorló ezüstpénzzel leíratták a nevét és lakcímét, játékot űztek velem. És most mindenki nevet rajtam, legjobban az a férfi, akit elutasítottam magamtól, mert gyilkosnak hittem. Minden társaságban énrajtam nevetnek, az én hóbortomon. Aki az utcán meglát, nevet szemtül szembe, nevet a hátam mögött, és mindenki ujjal mutogat rám: az ott az a hölgy, aki egy niggernek a fogait hordja a szájában, fogakat, amikkel egy asztrálspiritusz ajándékozta meg. Az egész világ gúnykacaja hangzik körülöttem. Hát lehet ez elől a hahotaviheder elől másutt menedéket keresni, mint a Duna fenekén?”

(Láttam, hogy az én páciensem recidivázik. Ennek nem elég erős gyógyszer a bor. Egy pohár mandarinlikőrt töltöttem neki egy kupicába. Százesztendős szesz, kínai gyártmány. Elfogadta, lenyelte, s aztán nyugodtabb hangon beszélt tovább.)

„Még egy utóirata is volt a doktor levelének: »Figyelmeztetem önt, hogy a benövesztett fogakat kímélni tanácsos. Azért legyen ön óvatos, amikor valakinek megengedi, hogy az ajkát megcsókolja.«„

(A hölgy összerázkódott, s két összefont karjával eltakarta a homlokát és szemét.)

„És ezt is tudja rólam minden ember! És minden ember, aki rám néz, azt mondja magában: Milyen szép száj! Kár, hogy félelem megcsókolni.”

– No én ismerek olyan embert, aki nem fél ettől.

Magam voltam az az ember. S mondhatom, hogy doktor Kissmi Clos derék munkát végzett: a fogak nem mozdultak meg a helyükből.

A szomszédos dolgozószobában a telefon csengettyűje szólalt meg. A kagylók ott voltak a felhúzószekrényen: „Ki beszél?”

„A doktornő.”

„Halló!”

„Hogy sikerült az alkoholkúra?”

„Tökéletesen. Adasson ön a többi najádoknak is Marsalát.”

„Azonnal.”

A feketekávét élvezni átmentünk (karöltve) az orchideák termébe; itt jólesik a cigarettázás.

A mandarinlikőrt is magammal vittem.

„Vive qui vive!” mondá az aranyhajú hölgy, a kristálykupicát az enyimhez koccintva.

Én sohasem dohányoztam, hanem a dohányfüstöt imádom. Az én tündérkirálynémnak olyan jól illett a szájába a füstölgő cigaretta.

Azt azután nem tagadhattam meg, hogy mikor a szivarfüsttel a pofácskáját teleszítta, azt az én szájamba át ne fújja.

„Csumpa és Durki!” (Ez a cime valami általam írt bohóságnak, ahol – illusztrálva is van – két cigány dohányozik egy pipából. Hát most én vagyok a másik.)

Az én tündérnőm aztán elhagyta a térdemet, s kinyitva egy ablakot, mely a paradicsomra nyílt, elkezdé csengő meleg hangon énekelni Strauss operettéjének, a Cigánybárónak kedves románcát:

„Ki volt tanú?
Te szólj!
Két gólya, az ott kelepelt!”

S erre a paradicsomnak minden pálmafája alól felcsendült a visszhang, egész kórusban: „Két gólya, az ott kelepelt.”

A Marsala megtette.

OH GIOVENTÙ! – AUTUNNO DELLA VITA!

Ezt ugyan a koszorús költő így énekelte: „Oh Gioventù primavera della vita” (Óh ifjúság, tavasza az életnek.) De én akként fordítok rajta: „bekeletje az életnek”.

A „bekelet” ősmagyar tájszó (Szinnyei József tájszótárában) az autumnus kifejezésére, ellentétben a „kikelet”-hez. Én jobb szeretem ezt a szót, mint az „őszt”; mert ez a fatális szó az embert mindjárt a szakállára emlékezteti: az az „ősz”.

No, minálunk, magyaroknál sokkal szebb az az évszak, mely a nyár után következik, mint az, amelyik a nyarat megelőzi. Ugyan mit hoz nektek a tavasz? Virágot meg hónapos retket.

Május a hernyók hónapja, szeptember a pillangóké. Májusban vannak fülemülék, de szeptemberben vannak foglyok. Sőt, maguk a rózsák is legszebben nyílnak az év késő hónapjaiban. Kérdezzétek meg a vadászt, melyik szebb évszak, a tavasz-e vagy ősz. Vagy kérdezzétek meg a festőket: azok már csak tudják, hogy mi a szép, nem a legeszményibb kép-e az októberi csalit, amikor a dér már megtépte a lombokat, a fák arannyal vannak fedve, kármin, skarlát, ametiszt, csokoládszín pompázik a bokrokon, keverve a rikító rézrozsda zöldjével. A természet művész-ecsete remekel. Vagy fogjatok el egy költőt, mondja meg, mi szebb: az akác virágfürtje-e, vagy a szőlőfürt! Ha érti a dolgát.

Nekünk a szüretszak a legszebb évszakunk.

„Fölfelé megy borban a gyöngy.” – Mikor megy? Ősszel.

Mások dicsérjék a tulipánt, én jobb szeretem a kökörcsint, a pázsitos mező utolsó rózsaszín virágát.

Ilyenforma gondolatok váltakoztak az agyamban, mikor ama nevezetes gyógyrendszer kísérlete után összekerültem egy tükörrel, s abban a saját ábrázatomat szemügyre vettem.

Hiszen nem látszik meg még terajtad, hogy milyen régen születtél. A pofáidon semmi ránc, a homlokod is sima. (Nagyon sokáig sima.) A szemeid még ragyognak, nem hunyorognak, az orrod sem bibircsós.

Csak ez a fatális fehér szakáll ne volna!

Ismertem én velem egykorú, sőt nálamnál idősebb férfiakat, akiknek sohasem őszült meg a szakálluk. Sőt, volt egy képviselő kollégám, akinek a 60-i diétán galambfehér volt a haja és szakálla, s a 65-i országgyűlésre már koromfekete hajjal és szakállal került elő. Füredre jártomban megismerkedtem egy derék földesúrral meg a fiával: az apának vörös szakálla volt, a fiúnak barna.

Húsz éven át minden évben találkoztunk Füreden, s ezalatt lassankint a fiúnak a szakálla fehérre változott, az apáé még mindig téglaszínű volt, ha egymás mellett álltak, a fiú volt az öreg, az apa volt a fiatal. Valósággal úgy volt.

Mit fog hozzá mondani a világ, ha egyszerre csak a hajdani szőke szakállammal lát megelenni a társaságban?

De mit fog mondani akkor, ha telivér paripán ülve meglát hazatérni a rókavadászatról, skarlátpiros frakkban? Irigykedni fognak rám. Annál jobb.

Találgatni fogják a titkomat. Azt nem kapják meg. Azt őrzi a naïades-noyées paradicsoma.

… A regényem elején azt mondtam, hogy addig nem vén ember az öreg ember, amíg győzi. Mivel? Először is pénzzel. Hát a másik? – Fiatalsággal.

Könnyű volt Goethének a vén tudós doktor Faustot megfiatalítani. Egy csodatévő démon, aki egy füttyvetés alatt legényt csinál a salabakterből. De a mostani realisztikus korszakban részletezve csinálják a csodákat. Mefisztofeleszból patikárius lett. Mefisztofelesz Goethe idejében olcsó ördög volt. Az élet gyönyörűségeiért fizetésképpen nem kért mást a védencétől, csak a lelkét: Ma már áldozatul követeli a megifjítottnak az agyvelejét, a gyomrát, a veséjét, a szívét: azoknak kell pokolra szállni.

Csúnya uzsorás lett az ördögből! Hajdan másvilági lejáratú váltókra kölcsönzött, ma már ezen a világon követeli a kamatot; de milyen kamatot!

Mikor az orgonafák nyílnak, a szép lilaszín virágfürtökkel együtt megjelennek azok a karcsú aranyzöld bogárkák a lila bokor zöld lombján, amiknek Béranger egy egész chansonette-et szentelt: „Les cantharides.” Énekében elmondja, hogy ezek a kitépett szárnyú Ámor istenkének a segédei.

Hát amíg orgonafa nem volt, amit csak a múlt században hoztak be Európába, hol voltak ezek az aranyos küldöttek, akiket ismertek már Ovidius Naso és Lollia Paulina idejében is? Akkor a kőrisfa volt a tenyésző helyük.

Aztán mikor a rózsák elkezdenek nyílni, akkor meg előjönnek azok a cserebogár alakú rovarok, amiknek szárnya aranyzöld, páncélja rézbíbor, amiket rózsabogaraknak hínak a kertészek. Ezek csak rózsákkal táplálkoznak: befúrják magukat a feselő rózsa kelyhébe, kirágják az illatos szirmokat, s hagynak helyébe kábító ámbraillatot. Még azzal is elárulják, hogy ők Cythere szárnyas szolgái, hogy a rózsát, a szerelemistennő választott virágát szemelték ki áldozataik helyéül, ki azt istennői vérével festette pirosra, ahogy azt halhatatlan költőnk, Kováts József versben megörökíté:

„Te vagy szépek szépe s te
Rád rózsát a szép este
Ecsetje Vénus teste
Vérével feste.”

Hát ezzel a két szárnyas küldöncével a szerelem istenasszonya, Aphrodité több férfit megölt már, mint a harc istene, Mars, éles fegyvereivel.

De hát szép halál mind a kettő.

JÁTÉK A FÖLD FELETTIEKKEL ÉS FÖLD ALATTIAKKAL

Odafenn a kupolateremben a Stabat Mater dolorosát énekelték.

Lenn a kripta köröndjében ketten ültünk az asztalnál: „Ő” meg én.

Rendes dolog, hogy vénségére az ember pietista lesz. Egész életében keresve az édes bűnöket, szedve a paradicsom tilalmas almafájának a gyümölcsét. (Némelyik férges is volt.) Mikor aztán az almafa már nem akar több kalvilt teremni, csak vízhajtást ereget, akkor töri le az ember, s bűnbánó vezeklésül a hátát ostorozza vele.

De hátha megfordítva történik?

Hátha az, aki vénségéig kegyes, jámbor életet élt; akkor fordul meg egyszerre, s megbánja, hogy ilyen hosszú ideig nem vétkezett, mikor az olyan édes!

A fejünk fölött Pergolese „Stabat Mater”-ének zsolozsmája hangzott: énekelve egy szoprán és egy kontraalt női hang által, kísérve egy hegedűtől, egy gordonkától és az orgonától.

Aki hallotta, azt hihette, hogy az ott egy kápolna. A nyitott csapóajtón át lehangzott ide alá az ének.

A kripta fekete gránitból épült, román stílű boltívekkel, mik középen összefutottak, s ott egy gömbölyű nyíláson át sugárzott alá az éjjel-nappal égő villanyfény. Az sem bírta a sötétséget eloszlatni. Minden fekete volt idelenn, a falak, a padlózat közepén egy hosszú asztal, bakacsin posztóval földig letakarva.

Az asztal közepén volt egy katafalk. Hosszúkás, gömbölyű fekete koporsó, a négy lábát négy stymphalida képezte, nőfejű és tigrislábú ornamentrészlet, zománcolt acélból, az alakok fején egy kerék.

Kétoldalt a ravatal mellé fekete urnák voltak elhelyezve, mellettük fehér koponyák, melyeknek homlokát acélabroncs köríté, azokon négy kifelé görbülő ág; úgy, hogy az koronának nézett ki. Por- és csontmaradványai az elveszetteknek.

Mindegyiknek megfelelt egy, az asztal mellé állított imazsámoly, amelynek a támlánya egy epitaphium volt: egy női névvel, ezüstből, alatta a gyászjelvény, koponya és keresztbe tett karcsontok, ez is ezüstből.

Az asztal egyik végén volt egy nagy római szarkofág fekete márványból, domborművű angyalalakokkal, akik fáklyáikat lefelé fordítják. A másik végén volt egy koporsó, aminek a födelét ha fölnyitották, pamlag lett belőle: fekete bársonnyal bevonva. Ezen foglaltunk mink helyet: Diadalma és én.

Csak ketten voltunk.

Fejünk fölött hangzott a zsolozsma: „cuius animam ge mentem”.

Sohasem értettem a zenéhez. Szerettem hallgatni a szép melódiákat. A katolikus egyházi zenét pedig ritkán volt alkalmam élvezhetni. Annál nagyobb volt a tiszteletem azok iránt, kik a zenevilágban jártasok. Diadalma kitűnően játszott zongorán és az orgonán. És amellett elméletileg is tájékozva volt a hangok országában. Mint énektanárnő is megélhetett volna az élők világában. Rövid időn mind betanította az én halottaimat: kit éneklésre, kit zenélésre. Ezzel egészen új életet hozott a paradicsomba. A kvartettek közelebb hozták egymáshoz a búskomor alakokat, a harmónia a lelkekre is áthatott.

De különösen hatott énrám.

Én nem rajongok semmi hírességért, a szónokokat kinevetem, a művészeket ócsárolom, a hősöket lenézem, a költészettől csömörlök, hisz ezekhez mind értek magam is; hanem a zeneművészetet bámulom, annak meghódolok. Az olyan lággyá tesz, mint a viasz. Mindent megbámulok benne, még a szöveget is. Milyen fölséges nagy mondások:

„Stabat Mater dolorosa,
Juxta crucem lacrimosa;
Cujus animam gementem,
Contristatam et dolentem
Pertransivit gladius.”

Lehet, hogy csak a klasszikus latin nyelven csendülnek ily szívrehatóan e mondások. Ki lehetett a költőjük?

Diadalma abban is tudós. Elmondja előttem, hogy e magasztos strófákat Jacopone szerezte, akinek tonzúráját csak egy barátcsuklya fedezte; ugyanaz dallamot is csinált hozzá, de később elvitatta a szerzőséget egy tiarás fő, maga a pápa, III. Innocentius. De már ekkor dallamot is újat kellett teremteni hozzá.

A híres zenetanár, Francesco di Feo tanítványai közt volt egy húszesztendős növendék, Pergolese, finom idegzetű, egzaltált fiú. A San Luigi di Palazzo gyülekezete ezt bízta meg a Stabat Mater zenésítésével. Fizetett neki érte tíz arany tiszteletdíjat! Roppant összeg volt ez annak. Hozzáfogott lázas lelkesedéssel. S a láz áthatott az idegeire: halálos beteg lett, mire a „pertransivit gladius” negyedik variációjával elkészült.

Ekkor fölfedezték, hogy Ince pápa versének még egy második strófája is létezik:

„Eia mater, fons amoris,
Me sentire vim doloris,
Fac ut tecum lugeam.”

Még ezt is odaadták Pergolesenek, hogy zenésítse meg.

S a halálos beteg ifjú odaült az orgonához, s folytatta a remekművét. Éjjel-nappal dolgozott rajta. S minden éjjel közelebb vitte a sírjához. Aggódó mestere unszolva kérte, hogy ne gyötörje tovább magát, elég volt már, amit eddig végzett, azért a tíz aranyért; de már akkor a fiatal zenész szerelmes volt a halál kínjába: „hadd érezzem fájdalmad erejét, engedd, hogy veled gyászoljak!”, míg az Istenanyával megosztott fájdalom őt is túlvilágra szállítá: a negyedik variációja a strófának utolsó lélegzését vitte fel az égbe.

Ez volt a Pergolese „Stabat Mater” zsolozsmájának története, ahogy azt nekem Diadalma elmondá.

Én persze nem értek a zenéhez, annálfogva mindent megbámulok.

Az aranyhajú hölgy aztán, mikor látta az én elragadtatásomat, a fejemnél fogva lehúzott magához: „no csak fel ne kapaszkodj az égbe! Az egyházatyák, többek közt Pater Martini, azt mondták, hogy Pergolese Stabat Materének passage-ai inkább egy opera comique-ba valók, mint egy gyászzsolozsmába.”

– Hát az igaz, hogy én nem értek hozzá.

Odafenn a kupolateremben egy új prelúdiumhoz szólalt meg az orgona.

– Ezt hallgasd meg: ez Haydn „Stabat Mater”-e.

Ezt már négyen énekelték, vonó- és fúvóhangszer mellett. Nem mertem már dicsérő véleményt mondani. Ha az ember meg akarja óvni a tekintélyét, tudjon fitymálni.

– Ez olyan szép, hogy az ember el tudna rajta aludni.

– No csak ne aludjál még el! Vedd fel a fejedet az ölemből, amíg a tied ide nem kerül a többiek sorába. Ha elalszol, levágom a fejedet! Hányszor mondtam már?

Igaz, hogy sokszor mondta.

Mikor a Haydnt elvégezték odafenn, akkor rövid pihenő után rázendítették Rossini híres gyászzsolozsmáját „pro peccatis suae gentis”, aminél arra figyelmeztetett Diadalma, hogy az „allegro maestoso”.

Tudom is én, hogy mi az.

Ezt már teljes kórusban énekelték, s egész banda muzsikált hozzá: hegedű, gordonka, klarinét, cimbalom.

– Ezt már értem. Hisz ez valóságos opera. Ebben ráismerek a pesarói hattyúra. Ezt csak az én kedvencem csinálhatta: a Sevillai borbély szerzője.

Diadalma a szemembe nézett.

– Kritika ez?

– Nem, csak önkéntelen megnyilatkozása a hatásnak.

– Te nem ismersz egyebet Rossinitől, mint a Sevillai borbélyt?

– Talán még egy párt. Amelyikben a „di tanti palpiti” áriája van.

– Amit úgy híttak, hogy „aria dei rizzi”, mert Rossini azalatt komponálta, amíg a korcsmáros elkészíté számára a rizottót.

– Aztán meg Tell Vilmost.

– Hát mért nem inkább az jut eszedbe Rossini gyászzsolozsmájánál?

– Hát mert – nem bánom, üss pofon, nevezz szamárnak, „asinus ad lyram”; de énnekem úgy hangzik ez a zsolozsma, hogy ha egy kicsit sebesebb tempóban fújják, hát táncolni lehetne rajta.

Nem ütött pofon, inkább átölelte a fejemet, s homlokomon csókolt, és nevetett.

– Úgy látom én, hogy te csak teszed magadat ostobának. No majd megtudod mindjárt, hogy mit találtál el.

Az utolsó orgonaszó is elhangzott odafenn a kupolás teremben; az angyalok elkezdtek nevetgélni, ahogy szoktak, mikor a kortina lehull, s a rendező nem dirigál többé.

Aztán szapora lábtopogás hallatszott: a csigalépcsőn jöttek lefelé. Tizenketten voltak a fehér angyalok, ugyanannyiak a feketék. A feketéknek álarcuk volt. Amazok voltak az énekesek, emezek a zenészek. A fehér csoport jobbról, a fekete balról foglalt helyet a ravatalos asztal mellett.

Elébb letérdepeltek az imazsámolyra sorban, s átölelve az epitaphiumos támlányt, megcsókolták az arra hímzett nevet, a jelvényt ez üdvözlő szóval: „Salve ancilla.” Azután leültek az imazsámoly vánkosára, s elkezdték a mélabús zsolozsmát énekelni és zenélni. Diadalma verte a taktust egy karmesteri ezüstpálcával.

Egyszer aztán ráütött erősen a pálcával az asztalon levő ércszarkofágra, hogy az nagyot kondult.

Erre valamennyi angyal felsivított kórusban összevissza, míg a karmesteri pálca egy tiltó mozdulata el nem hallgattatá. E nagy csendben először is minden fantom alak megfordítá az asztalon előtte álló koponyát, miáltal azoknak a négyágú koronája négy lábbá alakult át: a koponyák belseje ezüsttel volt kibélelve.

Azután felemelték a hosszú asztalt eltakaró fekete bársonyszőnyeget, s előszedték az ezüsttányérokat és vert művű tálakat, amik a kárpit alá voltak rejtve, s felrakták az asztalra.

A tálakon ínyenc lakoma volt felhalmozva: vaddisznófej, kocsonyázott lazac, tengeri rák, szarvasgomba pástétom, miskuláncia osztrigából, kaviár, gyömbér és zellervegyülékkel, a fűszerek ámbráját illatozva valamennyi. Mindazok a rejtelmes hatású tápszerek, miket a sötét földkebel, s még sötétebb tengerfenék titokban tenyészt, s amikben az emberi kutató vágy fölfedezte azt a bűbájos erőt, mely a vért és agyvelőt, egész ideghálózatával együtt, teremtő működésbe hozza.

Diadalma másodszor is az ércszarkofágra ütött ezüst pálcájával, erre a fantomok felkapták a serleggé vált koponyákat koronáiknál fogva, s odatarták az érckoporsót tartó stymphalida szájához, elfordítva a fején levő kereket. Arra a megnyitott csapon keresztül ömlött a bor a hat stymphalida szájából az odatartott serlegbe. Az a szarkofág egy boroshordót helyettesített.

Ekkor aztán elkezdődött a lakoma.

Mi is részt vettünk benne: Diadalma és én. Egy tányérból ettünk, egy serlegből ittunk, mint a többi szép kísértet.

Áldomások is voltak. Ki-ki felköszönté az előtte álló asztaltársát (a fekete urnát a hamvakkal) „Salve ancilla! Sokáig élj a másvilágon!”. A serleg és az urna együvé tartozott.

Majd a fehérek a feketékkel együtt koccinták össze rémséges billikomaikat, áthajolva egymáshoz a szarkofágon keresztül. A zene, az ének újra megkezdődött; most már gyors allegrettóban; s ekkor bevált az a mondásom, hogy Rossini hírhedett gyászzenéje, ha friss tempóra fordítják, tánczenének is jó. Blasphemia ez!

Ha még csak az volna!

– Tündérek és démonok! – kiáltá felcsattanó hangon Diadalma. – A mai agapé rejtvénye ez a textus: „Meddig tart az örökkévalóság?” Ki tudja ezt megoldani?

Senki sem tudott rá megfelelni.

– No hát oldjuk meg mi ketten…

Odafenn a kupola tornyában éppen tizenkettőt vert az óra, mikor a karját a nyakam körül fonta.

S arra elkezdődött a tündérek és démonok tánca: elébb párosával, azután karéjban; egy része dalolt és zenézett, a többi lejtett, ugrált, keringelt; szilaj mozdulatok, csábos hajladozások, érzékingerlő ölelkezések a koporsók körül, a koponyaserlegekkel a kézben, menádi sivalkodás, bacchánsnői kacaj vegyült az ének és zene hangai közé. Egypár denevér jött alá a kupolából a nyitott csapóajtón, s ott repkedett a pokoli tündértánc csoportjai felett. A táncoló kísértetek sikongatva védték tőlük repülő hajfürtjeiket.

S közben ittak.

Nehányan ott feledték serlegeiket a borcsorgató stymphalida csapja alatt, a serleg túlömlött, a bor lefolyt az asztalról, szétáradt a padlón. Annál jobb azoknak, akik már elkábultak a mámortól, elterültek a márványon; onnan ihatták a bort.

Az óra odafenn a kupolatoronyban ütötte az egyet, s a rézkakas hangosan kiáltá a kísértetűző „kukurikuut”.

Az örökkévalóság még tartott.

Hanem a kísértetek táncának a kakasszóval vége szakadt. Az a mély hangú, aki a kontraaltot énekelte ott fenn, megszólalt:

„Halottak! Aludni!”

Erre felnyitogatták a fal mentében hosszú sorban lerakott koporsókat. Volt ott vánkos is, szemfedő is.

S aztán elkezdtek játszani halottast.

Az althangú előhozta az újkor csodagépét, a röntgensugarak villanykamráját.

Ez a mesébe való emberi találmány oda volt már tökéletesítve, hogy az X sugarak láthatókká lettek, s elenyésztető működésük ott ment végbe a néző szemei előtt.

Legelőször is a katódsugarak gépe elé állított női alakról eltűnt az öltöny, azután eltűnt a bőr, a hús, a lágy zsigerek, a szív, legtovább ellentállt a haj, utoljára nem maradt ott más, mint a csontváz. Azt azután nyalábra fogták, lefektették a koporsóba.

Egy csontváz alakot úgy tüntetett elő a sugárlövő gép, amint az egyik kezével a serleget a szájához emeli, a másikkal pedig a felemelt lábának a sarkát foga, egy lábon állva.

De minden érzékingert fölülmúlt az a két alak, aki egymást átöleli és csókolja. Csontváz, csontkoponya…

… A kupola órája kettőt döngött.

Eddig tartott az örökkévalóság.

A föld alatti játékok után következtek a föld felettiek, odafenn a kupolateremben.

Kívülről templomnak látszott, belül is az volt, csakhogy Cythere temploma. Oltárképek helyett menyegzők képei. Másolatok a leghíresebb mesterek művei után: Pompeji-beli utánzatok; tréfásak, amiknek láttára az asszonyember elneveti magát; görög nimfaszobrok: valóságos nápolyi múzeum. Alkalmas hely egy görög menyegzőhöz, aminőt leír Xenophón: táncoló nimfákkal, étel-ital osztó canephorákkal, hymenacákat éneklő és zenével kísérő menádokkal, kik Bacchus és Ariadne koszorúzott szekerét kísérik; a kocsit párducok helyett négykézláb járó leányok húzzák.

Ezeket a görög menyegzőket az ő epithalamiumaikkal együtt átkozza el Aranyszájú János (Johannes Chrysostomus). Az emeli az érdekességüket éppen, hogy pokolra vannak ítélve.

Az fokozza a gyönyört eksztázissá, hogy dacolunk a hatalmakkal, akik a földön és a földön túl törvényeket szabnak.

Késő vénségemig tiszteltem minden törvényt, most kiszabadítom magamat alóluk. Nekem nem adnak gondot többé sem a Sion hegyén kiadott táblák, sem a kódexek, sem az illemszabályok, sem a világ ítélete, még a természet törvénye sem! Odakünn tél van, én nyarat varázsolok elő a paradicsomban, ahol nem ismerik még a gyapjút. Még a véremet sem hagyom megfagyasztani; azt is hadd forralják fel a nyár verőfényei, hadd romboljanak benne a kánikula villámos zivatarai.

Ez a dacolás a törvényekkel, ez a paradicsom „muchomórja”. „Muchomor!” Furcsa szó. Hiába keresitek valamennyi Conversations-lexikonban: egy sem tud felőle.

Pedig ott van a szibériai útleírásokban, tán leghamarább Benyovszky Móríc emlékirataiban. Mikor a szibériai nyár vége felé hajlik, egyszerre ellepi az egész mezőt a légyölő galóca, mintha bíbor szőnyeggel volna behúzva. Ezt összegyűjtik, cefrének erjesztik, s azután szeszt főznek belőle.

Hiszen ismernek az emberek más egyéb pokoli élvezetre indító szereket is. Ott van a hasis, a mákony, a morfium.

Csakhogy ezektől mind álmában élvezi az ember a túlföldi gyönyört.

De az én paradicsomi muchomórom ébren nyújtja a kéjt: annak víziói élőképek, annak az eksztázisa valóság, annak a konvulziói, annak a vágyai, annak a kínjai tények és nem álmok; a csábító fantomot megtalálja a kezem, érzem a lélegzetének a melegét, hallom a kacagását, számlálom a szívének a dobbanását, s gyönyörködöm az arca pirulásában.

Oh, mint nevetem a spiritisztákat! Akik azt hiszik, hogy lehet test nélkül is élni. Hát minek a léleknek az élet, ha a portetem nem érzi a földi gyönyöröket többé.

Én nem járok a lelkek világában. Az én fantáziám nem kalandoz a jövendőkben. Én az elmúlt világok rajongója vagyok.

Az én ideáljaim a paleontológiában vannak.

Azok igazán megvannak: láthatók, elvitázhatatlanok; nem úgy, mint a szellemek országainak tüneményei.

A brüsszeli őslényi múzeumban láttam egyszer egy óriás állat teljes csontvázát. Iguanodon a neve. Afféle ősgyík.

Ha emlékezetem nem csal, valamikor írtam én egy regényt, melyben ez az óriás mint élőlény szerepel: egy elsüllyedt világrész népe mint bálványistenét imádja.

Hét méter a csontváz magassága, a talpaitól a fejéig, s azonkívül van a hat méter hosszúságú farka, mely tőben egy méter átmérőjű. Az képes volt ezzel a rettenetes farkával a mammutot is leütni a lábáról.

Ilyen iguanodon szeretnék lenni, ha szabad volna válogatnom a másvilágban.

S miért ne? Amilyen logikával átmehetünk holtunk után a jövendőbe, ugyanolyannal átmehetünk a múltba is.

No hát addig is hadd szóljon az a hymeneus! Töltsétek a ciprusit, táncoló canephorák, verjétek a húrokat, őrjöngő menádok, húzzátok a Bacchus szekerét karcsú pantherák. Simulj hozzám közelebb, szőlőkoszorús Ariadne: hadd hallja a fülem, mit mond a szíved.

„Io Paean!”

HA THESEUS VISSZATÉRT VOLNA

Hogy ki volt Theseus, Ariadne és Bacchus? Azt, úgy hiszem, mindenki megtudta, aki felsőbb leányiskolát frekventált, s ha később egy gombolyag cérna akadt a kezébe, arról eszébe jutott az „Ariadne fonala”.

A história múzsája nem jegyzi fel, vajon Theseus úrfi, midőn a labirintból visszatért, ezt a vezérlő pamukot újból felgombolyította-e, visszaszolgáltatva azt a kikölcsönző kisasszonynak, hogy mármost kössön belőle harisnyát, amire bizony nagy szüksége lehetett, ahogy számos szobrai bizonyítják.

A bekövetkezett események megerősítik azon gyanúmat, hogy Theseus nemcsak ezt mulasztotta el, sőt amidőn valóságos vigécmódra elszökött a magával csábított Ariadnétól, annak az egész kelengyéjét magával vitte, még csak egy darab fehérneműt sem hagyva meg neki.

Ilyen helyzetben talált rá szerencsésen az elhagyott szépségre a gazdag bortermelő Dionysios (római nevén Bacchus), aki rögtön ekvipázst ajándékozott neki, s antesztériákat rendezett a mulattatására.

Ebben az időben már nem lehetett Bacchus úr valami fiatal, nyalka ifjúcska, amilyennek őt a római szobrászok igyekeznek feltüntetni, egyetlen őzbőr szmokinggal a vállán: hanem volt egy (magát jól konzervált) öregúr (magamforma), mellet verő nagy szakállal, lecsüggő bajusszal, amilyennek őt a nápolyi Dionysios-szobor elénk állítja: valamennyi görög szobra mind nagy szakállt visel, s úri módon van felruházva, tisztességes havelockban, vagy olyan bő slafrokban, amilyenben engemet mutatott be legközelebb az én kedves barátom, Herczeg Ferenc lapja, valóságos bacchusi minőségben, szüretelés közepett.

Bacchus úr is túl lehetett már a hetven esztendőn, amikor Ariadnéját felfedezte. No hát!

Efölött én többször értekeztem az én Ariadnémmal: Diadalmával, azt a témát vetve föl, hogy ugyan mi történt volna akkor, hogyha Theseus úrfit csak megszállta volna egyszer a megbánás szelleme, s a legközelebbi Adria-hajóval visszavitorlázott volna Naxosz szigetére, hűtlenül elhagyott jegyesét felkeresendő?

Vajon mit tett volna akkor Ariadne?

Hogyha választani kellett volna egy isten és egy hérosz közül? Erősen gyanakszom, hogy azt a sisakos gigerlit választotta volna, s otthagyta volna az öregét az üres hordói között.

Erre az aggályra azonban Diadalma egészen korrekt választ tudott adni.

– Édes barátom. Ha te olyan alaposan tanultad volna az archeológiát és mitológiát, mint ahogy azt, mi – leányok elsajátítottuk, akkor tudnod kellene, hogy Ariadnénak az említett eshetőségben nem volt nehéz az elhatározása. Dionysios őt törvényes hitestársává emelte. A rómaiak Ariadnét „Libera” név alatt mint Bacchus feleségét tisztelték, s imádatára „Liberalia” cím alatt ünnepeket rendeztek. Eszerint a netalán újból megjelenő Theseusszal szemben Ariadne asszonynak semmi más viselkedése nem lehetett, mint összehúzni a bársonypongyoláját a keblén, s azt mondani: „Uram! én nem vagyok Ariadne kisasszony, hanem Dionysiosné asszonyság. Én jól emlékezem, hogy mit írtam alá az anyakönyvvezetőnél, s mire esküdtem meg a Kálvin téri templomban a nagy augur előtt, takarodjék ön előlem!” s aztán szavainak nyomatékot adni a cipője sarkával, s a bartvissal jót húzni a kipenderített gavallér hátán levő Minotaurus-irhára. Ezt tette volna Ariadne.

Ez nekem volt aposztrofálva.

Én bizony még eddig nem gondoltam sem az állami anyakönyvvezetőre, sem a Kálvin téri augurra, hogy az én Diadalmámat hozzájuk vezessem. Avégett el kellett volna hagynom az én külön planétámat, kis paradicsomomat, s visszatérnem a világba. S az a világ nekem hideg volt. Nem a hó, nem a jég volt olyan hideg, hanem az emberek.

Érzi ezt a hideg szélfuvallatát a nagyközönség arculatának, ha valaki csődbe került, ha valaki lovagias elégtételt elutasított, ha valakinek a darabját kifütyülték, ha valaki a kvótafölemelés mellett szónokolt; de nem érzi jobban, mint egy vén ember, aki fiatal nőt vesz feleségül. Aztán még egy nőt, aki maga is a világ gúnykacaja elől menekült már egyszer a halálba.

Nőül lehet venni egy hölgyet, akit az egész világ megvet; de nem lehet egy nőt, akit az egész világ kinevet.

Nem, édes Ariadném, nekünk Naxosz szigetén kell maradnunk, mert amint mi a paradicsomunk ajtaján kilépünk, s megvalljuk a világnak, hogy egymáshoz tartozunk, mirólunk rögtön operettet írnak, s karikatúrák alakjában utazzuk körül a földet. A legszelídebb bonmot az lesz rólunk, hogy én bigámiát követtem el: elvettem egy kisasszonyt meg egy néger matrózt.

Aztán hol találnók mi fel a nagy világban mindazt a gyönyört, amiben most dirvatlankodunk: a kriptánk gyász-orgiáit s a kupolánk bacchanáliáit? Itt kell nekünk belehalnunk a kéj paroxizmusába.

A philtrák segítenek.

Itt én vagyok az egyedüli „úr”, az egyetlen férfi. Megtörténik ugyan hébe-hóba, hogy a mentők egy férfialakot is halásznak ki a Dunából, akinek olyan erős életszervezete van, hogy még félórai víz alatt bujdokolás után is életre hozható. Az ilyen megmenekült férfit én, amint elhagyhatja a kórházi osztályt, rögtön visszaadom a világnak, adok neki annyi pénzt, hogy megélhessen. A nimfák ligetébe ugyan be nem eresztem. Hisz ott úgy járna, mint Orpheus a menádokkal: széjjeltépnék.

A vízbefúlt férfialakok életmentési kísérleteinél Diadalma is jelen szokott lenni. Ezt ő tanulmánynak nevezte. Nem tagadhattam meg tőle ezt a mulatságot. Ez olyan volt neki, mint más nőnek a színház. Az ő ötlete volt az életmentési kísérletekhez a zenét is alkalmazni. Az üvegfuvolának a hangja erősen hat az idegekre. A fül dobhártyája is közreműködhetik az életműszerek ébresztésében. Ilyenformán valóságos melodráma lett a kirurgiai műtétből. A wagneri zene dobütései és trombitarivallásai némely esetben valóságos csodákat idéztek elő halottébresztés dolgában. Aki még arra sem ébredt fel, az már csakugyan makacsul ragaszkodott a másvilághoz.

Télen át, mikor a Duna zajlott, vagy be volt fagyva, pihent az egész életmentési munka, hanem aztán, mikor kitavaszodott, annál több alkalom adódott rá. S tavaszi áradáskor ez nagyon meg van nehezítve: a Duna hullámai iszaposak, a víz alá került emberalakot nem lehet meglátni bennük, a mentőcsónakosok csak találomra kotorásznak a csáklyáikkal az öngyilkos férfi után, a nőalakot hamarább felszínre hozza a puffos ruhája. Ez időszakban gyakran hallani a pokol kürtőjének bömbölését. Csak hullát fogtunk ki.

Az esős idő is nehezíti a mentés munkáját.

Egy ilyen esős napon, amikor a paradicsomban a villanygolyók pótolták a felhőbe burkolt napot, hangzott egy déli órában a jelző villanycsengettyű, mely egy mentési esetet tudatott az intézetemmel.

A mentők rögtön csolnakra keltek, az ápolónők előhordták a műtét szobájába a szükséges készleteket, magam is siettem a műhelybe. Diadalma összehívta a zenésznőit, s elhelyezte őket a mellékszobában, aztán felállítá a momentfelvételű kinematoszkop gépet, mely a műtét fázisait megrögzíti. Azt ő maga szokta kezelni.

Azonban minden félreértés kikerülése végett fel kell jegyeznem, hogy Diadalma addig nem szokott bejönni a műtét szobájába, amíg a kihalászott testet levetkőztették, s az általam már jelzett zónáit gyapjúval betakarták. Én magam fogadtam az ápolónők által karon emelt áldozatot.

Férfi volt. Úrias felöltő és szmoking volt rajta. Az arca egészen jenki típus: hosszú, vállig omló fekete haj, víztől összecsapzottan, bajusza a felső ajkról, szakálla az alsóról simára leborotválva, ellenben a körszakálla meghagyva. Valóságos mintaképe az illusztrált review-k Unele Sam speciesének. Egyébként a vízbefúltak szimptomáival ellátva, szederjes foltokkal a két pofán, hamuszín ajkakkal, felfelé fordult szemgolyókkal.

Az ápolónők elkezdték öltönyeitől megszabadítani, zsebében talált tárcáját, ékszereit nekem általadták.

Az ékszerek között feltűnt egy, az óraláncáról lecsüggő szerencsemalac: egy darab smaragdból faragva, melynek két agyarát két emberi metszőfog képezte.

Már ez a sajátságos zsuzsu is megdöbbentett.

A tárcájában pedig találtam egy csekk-könyvet százezer dollárról, azután egy arcképet, melyben nagyon jól fel lehetett ismerni Diadalmát. Végképpen felvilágosított azonban a tárca rekeszében talált névjegy-csomag, mely vizahólyagra aranybetűkkel nyomtatva e címet viselte: „Dr. Kissmi Clos recreator. New York.”

Megkerült Theseus!

S valóban hasonlított a Minotaurus legyőzőjéhez. Soha tökéletesebb szépségű férfialakot nem láttam. Minden izma duzzadt az erőtől.

De hogy került ez ide, az én halottébresztő kamarámba? Könnyű volt a talány megoldása.

Nagyon szerette Diadalmát. Mikor megtudta, hogy imádottja (az ő fatális levele miatt) a Dunába vetette magát, fellázadt a jó magyar szíve a jenki üzletérzéke ellen. Arról is értesülhetett a budapesti rendőrség révén, hogy ama bizonyos Zentay Diadalma a mentők által kihalásztatott, s a naïades noyées intézetében életre hozatott. Ezt megtudva, rögtön átutazott Európába. Fővárosunkba megérkezve aztán megtudta, hogy az én intézetemnek szabadalma van idegen látogatók elől bezárni az ajtaját, s rendes úton ide be nem juthat. Ezért választotta ezt a rendkívüli utat. Ő is belevetette magát a Dunába. A túlvilág kapuján jutott keresztül a kedveséhez.

Ezt Orpheus óta nem produkálta férfi. Az ment el a pokolba Euridycét visszakövetelni Plutótól. Igaz, hogy Theseus is vissza akarta rabolni Proserpinát Plutótól, de az csak akarta.

Meglehet, hogy nem is tetszhalott, csak tetteti magát. Lehet, hogy jól tud úszni, búvárként a víz alatt úszni, hogy eszméleténél van, s azok a kék foltok az arcán, a veres foltok a combjain csak anilin festékkel vannak beedzve a bőrébe a látszat végett; de még akkor is heroizmus van az elhatározásában.

Bámultam és rettegtem ezt az embert.

Tudtam, hogy mi lesz a következése, ha ezt életre hozzák? Diadalma ott fog állni a fényképezőgép előtt.

Hét év óta nem látta őt, az arca azóta megváltozott, bajusza nincs, a sima áll most szakállt visel: vonásai kékültek, szemeit nem látni; de amint életre tér, mégis rá fog ismerni, s mi lesz akkor?

Úgy kívántam magamban, hogy az orvosnő, aki a levetkőztetett alakot hallócsővel kémleli, azt mondaná: „ez egy hulla!” Akkor aztán vinnék egyenesen a hullaégető kemencébe. Diadalma sohasem tudná meg, hogy imádója itt volt.

Az orvosnő azonban azt mondá: „megmenthető”.

S azzal az ápolónők hozzáfogtak a gyapjúval betakargatásához, s a kezei, lábai dörzsöléséhez.

Az orvosnő jelt adott a villanycsengettyűvel Diadalmának, hogy megkezdheti a zenéltetést.

Az üvegfuvola megszólalt. Annak valami olyan szívet keresztüljáró hangja van. Egészséges embernek nem jó azt hallgatni.

Csak a zene megkezdése után jött be Diadalma a műtét termébe, ahol egy fotográfus közönyével lépett a fényképezőgéphez, összecsatolva azt a folytonosító géppel.

A műtét első perceiben kevés feladata van a fényképezőnek: a kísérlet alá vett test mozdulatlan, s alig látható a négy ápolónő és az orvosnő s a két segédorvosnő alakjaitól. A fejéből különösen alig látni valamit az orrlikain megkísértett tollingerlés miatt.

Csak azután szabadul fel az alak, mikor az orvosnő elrendeli, hogy hozzák elő a befújtató gépet.

Ekkor hozzáfoghatott Diadalma az első fényképfölvételhez. A tetszhalott fejét alája tett favánkossal felpóckolták, úgyhogy az arca szemközt fordult a gép felé.

Diadalma először közönyösen irányítá felé a gép lencséjét. De egy perc múlva bámulatra nyíltak fel a szemei, a két kezével a fejéhez kapott, s aztán sikoltva szökött oda a tetszhalott fekhelyéhez: „Miklós! Miklósom!”

Megtörtént, amitől féltem.

Amint az én Ariadném ráismert Theseusára, akit a hullám elvitt, s a hullám visszahozott, elfeledkezett a hamis istenéről, s odarohant a héroszához, ráborult a hideg testére, s nem hagyta, hogy élenyfújtatóval szivattyúzzák a levegőt a tüdejébe, hanem saját meleg lélegzetét fuvallta bele a száján keresztül, ahogy ezt a kezdetleges élesztési kísérleteknél szokták tenni. És íme csoda történt, mely méltó a patológiai annalesekben följegyeztetésre. A tetszhalott erre a legelső kísérletre felneszelt, megmozdult, életre tért; sőt valamit motyogott is.

Az orvosnő el volt ragadtatva a gyors siker által. A vízbe fulladástól megmentettnek szokás szerint melegített bort adatott. De ennek nem volt szükséges parafadugót ékelni a fogai közé, sem katéterrel lövöldözni az éltető italt a gyomrába, erélyesebben hajtotta azt végre Diadalma, a bort elébb saját szájába szíva, s úgy ömlesztve a fölélesztett szájába.

S nekem ezt mind végig kellett néznem!

Az orvosnő, végre betakartatva flanellok közé az életre hozottat, azt a bölcs rendelkezést érvényesíté, hogy mármost hagyják magára mindannyian a pácienst, akinek csak nyugalomra van szüksége, ne maradjon mellette más, mint Diadalma, ő ápolja és viselje gondját; hiszen beletanulhatott annyi tanulmányozás után.

Meg voltam felőle győződve, hogy ez tiszta komédia volt. Már tudniillik a páciens részéről.

Nem volt ez az úr tetszhalott, nem fulladt a vízbe, gyakorlott úszó lehetett, csak tettetett halott volt, kiszámított szerepet játszott előttünk.

Hanem azt el kellett ismernem, hogy jól játszotta. (Próba nélkül.)

De hát én mit játszom most?

Hiszen ha kétharmadával az életkoromnak fiatalabb volnék, s természetes tűz lángolna a véremben, majd tudnám a szerepemet, mikor azt látom, hogy az a nő, aki testestül-lelkestül az enyim volt (a hamvvedrek és koponyák a tanúim rá), most egy más férfinak kölcsönzi át a lelkét, hanem hát az én érverésemet csak a mérgek gyorsítják. A vén szerelemféltő nem Othello már, hanem doktor Bartolo.

De nem is a harag, nem a szenvedély gerjedelme gyorsítá szívverésemet, mikor a szívkirálynémat egy kísértetből elevenült férfialakkal ölelkezni láttam; hanem az ijedség. Félig kővé voltam meredve, mint az ezeregyéjszakai elátkozott princ, aki a feleségét rajtakapja a kísértetekkel tartott rettentő gyászorgián. Hátha én is úgy maradok: csípőtől sarkig jáspissá meredve?

A vak düh helyett elővett a logika.

Hiszen ha a logikát úgy lehetne az embereknek pastill alakban beadogatni, mint a kokaint! Akkor éhen vesznének a doktorok, bírák, prókátorok, de még a papok is. Nem volna betegség gyógyítani való, bún megtorolni vagy megbocsájtani való.

Elgondoltam magamban, hogy hiszen annak, hogy ez így bekövetkezett, én magam vagyok az oka.

Ha én valósággal úgy szerettem ezt a mesebeli tündérnőt, hogy egész lelkemet, egész életművezetemet átadtam neki, mért nem tettem őt a magamévá? Egy látogatásba került volna a Kálvin téri állami hivatalban, s ha úgy tetszik, még a templomban is. Akkor most a körúti palotámban fogadná a látogatásokat, s ha a komornyik prezentálná neki az ezüsttálcán doktor Kissmi Clos névjegyét, azt tenné vele, hogy megfordítaná, ráírná rózsaszín irónnal: „pour acquit”, beletakarná egy ezerdolláros bankjegybe, s kiküldené neki az előszobába. Soha viszont nem látásra.

Ariadne becsületes asszony volt, amint a nevét Liberára változtatták.

De hát én ezt elmulasztottam. Bálványomból éj királynéját csináltam; angyalomnak denevérszárnyakat adtam, nem szeretni tanítottam, hanem őrjöngeni, nem adtam meg neki a tisztelet glóriáját, hogy annak a sugarai másokra nézve megközelíthetlenné tegyék. Féltem a nevetségessé tételtől.

Most aztán előkerült ez a régi imádó. A másvilágról került elő; aki azért jött ide a föld túlsó oldaláról, a Duna mély fenekéről, hogy őt magáévá tegye; hogy levegye fejéről a gúny szalmakoszorúját, s mirtuszkoszorút tegyen a helyébe. Ez az egyetlen ember a világon, aki megszabadíthatja őt a gúnyhahota égő pokoltüzéből, aki, ha visszavezeti őt kézenfogva a világba, nem fog senki kacagni, szörnyűködni, botránykozni rajta, tapsolni fog mindenki. Legenda lesz a paskvillból!

Így kellett annak jönni. A logikát a paradicsomból sem lehet kizárni.

ALÁFELÉ

Nem volt mit tennem más, mint a propelleremen menekülnöm a szigetemről. Rám nézve ez volt az elveszett paradicsom. Bárcsak a poklot is ily könnyen elveszthettem volna. Nem kell azt félteni, az megmarad híven.

Ismét beléptem a világba.

Minden ember a megbámulás kifejezésével az arcán fogadott. Senki sem próbálkozott megkérdezni tőlem, hogy hol jártam egy álló esztendeig. Hiszen tudta minden ember.

Most már aztán olyan üres volt rám nézve az egész világ. Senkim sincs benne.

Úgy hozzá voltam már szokva, hogy a gyönyört enni kell, mint a sajtot kenyérre kenve. Elfogyott, nincs belőle több.

Dehogy nincs! Hiszen tele a világ a kéj bacillusaival, ott repkednek a légben, ott susognak a selyemben az aszfalton, ott villognak a gázfényben, ott hullanak a spórái a dalok virágerdejében.

De az én szívem már ragálymentessé van téve. Belém ojtották a szerelem szérumát. (Pedig nem is patkányokon, házinyulakon kísérleteztek vele.)

Beállt a reakció. Undorodom minden élvezettől.

Utálom az ételeket, nem kívánom a bort, alig táplálkozom. Aludni sem tudok, s ha reggel felé nagy kínlódás után elnyom a keserves álom, akkor meg kínzó álomlátásaim vannak, amikben természetellenes párosodást erőltet a kéj a gyötrelemmel: démonok jönnek elém az égből s angyalok a pokolból, s kényszerítenek az orgiákban részt vennem, s mikor fölébredek belőle, s szétnyújtom a két kezemet, nem találok egyebet, mint az ágymennyezet hideg oszlopait.

Majd azt gondolom ki, hogy belevetem magamat a társaságok zajos mozgalmába; járom a klubokat, a mulatóhelyeket, koncertekbe járok, amiket soha ki nem állhattam.

Későn veszem észre, hogy minden ember olyan furcsán nézdegél rám. Mit bámulnak rajtam? Talán azt, hogy fennhangon beszélek magamban, s a hangversenyek piánóiba beleénekelek?

Ez ingerültté tesz. Alig múlik egy este, hogy valakit fel ne pofoznék. Sőt az is megesett, hogy az opera lépcsőjén lejövet egy úrhölgynek a felém fordított hátlapján végigvertem a sétapálcámmal. Szerencséjére elégséges rájthoffer volt rajta.

Emiatt szörnyen a szemembe néznek a régi ismerőseim. El nem tudom gondolni, hogy mit néznek rajtam?

Tükör előtt régen nem álltam. Szakállamat, bajuszomat a komornyikom látja el szőke patinával. Úgy gondolom, hogy egy kis kínai kármint sem kímél az arcomtul. Ez természetes. Miután még egypár év előtt azzal biztattak az ismerőseim, hogy az arcom élénkpiros. Ezt meg kell tartani.

Egyszer aztán mégiscsak kíváncsi lettem a tükörbe pillantani. Visszariadtam az arcomtól.

Hisz ez nem „én” vagyok! Ezt az embert én nem ismerem. Micsoda kidülledt szemek! Hová lettek az én szelíd tekintetükről híres kék szemeim? Ezeknek az írisze csupa fekete pupilla! S a szemgolyók messze előremerednek az üregeikből.

Eszembe jutott, hogy voltak nekem híres nevezetes jó barátaim. Nagy férfiak! Nőktül kegyelt, férfiaktól magasztalt alakok. Azoknak voltak ilyen kimeredő szemeik – vége felé.

Azt is kezdtem észrevenni, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Pár év előtt még olyan járásom volt, hogy aki hátulról meglátott, azt mondta, ki az a daliás gavallér? Most meg nem tudok bot nélkül járni. Hol a jobbik térdemben van a szaggatás, hol meg a balban. Vándorol tetszése szerint. Néha meg változatosság kedvéért átköltözik a csípőmbe. Akkor már csak az inasom vállára támaszkodva tudok járni; majd meg a derekamat nem tudom kiegyenesíteni. Népies nyelven „boszorkánylövésem” van.

A szemeimnek fáj a világosság, a füleimnek a hang, ok nélküli félelmek kínoznak éjjel és nappal.

Az orvosaim azt tanácsolják, hogy menjek utazni, keressek levegőváltozást. Az még idegesebbé tesz. Sehol sincs egy napnál tovább maradásom. Minden ember, maga az időjárás is a bosszantásomra esküdött össze.

Végre odakerget a sorsom egy világhírű párizsi csodaorvoshoz.

A hírhedett orvos csak a szemembe nézett, s aztán elmondta, hogy milyen bajokban szenvedek, anélkül hogy tőlem kérdezte volna. Azt is elmondta, hogy mi által jutottam ezekhez a bajokhoz. Megmondta a betegségemnek a nevét. Megrémültem. Egy híres angol orvosnak a neve az. Kínos és gyógyíthatatlan baj.

S azzal az iróniával, amire egy híres orvos fel van jogosítva a hozzá folyamodó páciensekkel szemben, azt mondá: vigasztalja ön magát azzal, hogy ez csak a milliomosok betegsége.

Igazán büszke gondolat! Olyan betegséggel bírni, amit a szegény ember, a közönséges polgár meg nem kaphat; amihez pénz kell, sok pénz, hogy az ember megszerezze.

Végül utasításokat adott, hogy milyen életmódot kövessek ezentúl, hogy a bajomat enyhítsem: aszkétai tartózkodás minden testi-lelki élvezettől, szigorú étrend, őrizkedés a meghűléstől, és a többi.

A halálhíremet hoztam haza Párizsból.

De nem akartam belenyugodni. Egyik doktortól a másikhoz vándoroltam, mindegyik más meg más gyógyrendszert próbált ki rajtam, mindegyik más meg más zsigeremben kereste a baj gócpontját. Mindegyiknek igaza volt. Meg volt rontva minden életszervem.

A szemeim kezdtek már megvakulni. Folyton kápráztak. Egy zegzugos szivárványcsillag, hasonlatos a máltai lovagrend keresztjéhez, táncolt a szemem előtt, s ami annak a közepébe esett, az nem volt rám nézve látható: se betű, se arc.

Majd meg epileptikus rohamok leptek meg, előzetes fejfájással. Engem! Aki sohasem ismertem a fejfájást. Őrületes kínok! Most valamennyi életműszerem mind fellázadt ellenem, mintha összeesküdtek volna.

Végre kuruzslókhoz folyamodtam. Azoknak a kancérolásai szereztek is időközönkénti enyhülést, de a visszaesés annál irtózatosabb volt.

Féltem már mindentől: az emberektől, a napsugártól, a levegőtől, a friss víztől; de legjobban féltem saját magamtól. Hogy egy rossz pillanatában a kínoknak meg fogom ölni magamat. Ápolóim eltávolítottak a kezem ügyéből minden ölő szerszámot.

Az orvosaimnak rimánkodtam, hogy adják a kezembe az egész palack morfiumot, amiből megszámlálva szokták a cseppeket a kanálba hullatni. Majd kiittam volna én azt egyszerre. Nem adták ide.

Nem azért ápoltak már, hogy meggyógyítsanak, hanem hogy az életemet mesterségesen nyújtsák.

Hírlapot sem adtak már a kezembe; azok mindennap hozták az orvosi jelentéseket az én állapotomról. Különben sem olvashattam volna, mert a szemüvegemet eldugták.

Minden életműszerem megtagadta már a szolgálatot. Nem volt már más táplálékom, mint a tej.

Mégsem engedtek meghalni.

Híres embernek, nagy embernek nem szabad olyan könnyen elszökni a világból, mint holmi napszámosnak.

No, ha minden eszközét az öngyilkosságnak elvették tőlem; itt az ablak, emeleten lakom, kiugrom fejtetőre.

Kiolvasták a szememből a szándékomat, s levittek az emeletről a földszintre, ott vasrács volt az ablakokon.

S hogy esetleg össze ne zúzhassam a fejemet a falon, kipárnázták az egész szobát.

Mi van itt a fejemben, ami úgy ég, úgy kalapál, úgy zakatol? Az orvosok is azon tanakodtak éppen.

Azok a koponyák jöttek-e el rajtam bosszút állni, amiket borserlegül bitoroltam a gyászorgiákon? – Bizony azok.

Mefisztó kéri a díját a vén ember megifjításának!

Mindennap tanácskozást tartottak fölöttem az orvosok.

Mikor aztán kifogytak a tudományukból, akkor végre elhívták Párizsból azt a világhírű orvost. Eljött.

Nem volt örvendetes a viszontlátás.

Összevissza vizsgált.

Én arra kértem, hogy engedjen már meghalnom.

Az én híres doktorom a maga jól ismert gorombaságával egész őszintén megmondá, hogy arról szó sincs. Szívós életszervezetem van, nem halok bele a bajba, hanem csak megőrülök.

Ez volt a legirtóztatóbb ítélet!

Mért nem lehet egy királynégyilkost arra ítélni, hogy őrüljön meg!

Aztán megvigasztalt szépen.

Egy módja van a rettenetes végzettől való megszabadulásnak: a trepanálás. Ha a koponyámat kifúrják, s a likon keresztül eltávolítják az ott összegyűlt ártó anyagot.

Nem borzadtam vissza tőle, kapva kaptam rajta.

Azt! azt! fúrjanak lyukat a fejembe, s húzzák ki azon keresztül az ördögöt, aki ott zakatol benne.

Az orvos megmondá, hogy az fájdalmas műtét.

Mit nekem az éles acél harapása! Enyhülés az a magam pokolkínjai közepett.

Azt is őszintén megmondta az orvos, hogy ebbe a műtétbe bele is halhatok.

„Azzal áldjon meg az Isten!” Magam sürgettem a műtétet.

Nem engedem magamat narkotizáltatni. Akarom élvezni a műtétemet.

Akarom látni azt a gépet, amivel a trepanálást végrehajtják, meg akarom azt magamnak magyaráztatni.

Kitűnő, remek egy szerszám!

Egy acélcső, melynek az alsó széle sűrű fűrészfogakkal van ellátva; ezt egy gép hozza sebes körforgásba, s mélyeszti alább. A fogascső közepében van egy acél szeg, mely elébb a csontba benyomul, hogy a cső forgását biztosítsa. Igazán tökéletes egy eszköz. Fejet kell hajtanom az orvosi tudomány előtt.

Azt különben is meg kellett hajtanom, hogy a tarkómon függélyesen működhessék a gép. Ott van az ördögnek a székhelye.

Mielőtt hozzáfogtak volna, elővett a kacagás. A híres doktor kérdezte, hogy mit nevetek.

„Azt nevetem, hogy az én koponyámat a fúrt lik miatt nem fogják használhatni ivóserlegnek.”

Derék ötlet! Méltó a kidolgozásra.

Aztán elkezdődött a műtét. Az egyik orvos kezébe vette az óráját, s azon számlálta a másodperceket. Egy másik a sebesen pörgő gép mélyedési fokait számlálta, a harmadik csavarta a gépet. És én éreztem, hallottam annak a működését, a fűrészfogak karistolását a koponyacsont közölte a füleimmel. Most mindjárt… Most mindjárt át lesz törve a koponyafal…
     
Ekkor egy gyönge kézkopogás hangzott az ajtómon.

Egy gyermeki hang „jó reggelt” kívánása csendült meg odakinn.

Ez a gyermekkéz, ez a gyermekhang visszahozott a pokolból.

Itt vagyok, az én csendes kis tusculanumomban.

Nem vagyok halálra ítélve, se megőrülésre.

Nem vagyok nagy úr, nem ülök gyászorgiákat.

Nincsenek millióim – nincsen paradicsomom.

… Nem jól mondtam. Van jó egészségem, s az egy millió; s van jó kedélyem, s az a paradicsom.


A teljes kötetet innen lehet letölteni: http://mek.oszk.hu/00700/00781/

Nincsenek megjegyzések: