vasárnap

Metacukor (novella)

[Vasárnap reggeli ujjgyakorlat.]

Amikor egy karácsony utáni reggel nyugtalan álmomból felébredtem, szaloncukorrá változva találtam magamat ágyamban. Lassan olvadó étcsokoládé hátamon feküdtem, és ha kissé fölemeltem a fejemet, megláttam domború, aranyszín, csillogó papírba csomagolt hasamat, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplanom.
„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam.
Az aranyos ragyogású anyag, ami körbeölelt, mindazonáltal elnyerte tetszésemet. Elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy már megint nincs egy rongyom se, amit szilveszter este magamra húzhatnék – a tavalyi flitteres, ibolyalila koktélruhát mégse vehetem föl, összesúgnának a hátam mögött, hogy mindig ugyanazt hordom, nem gondolták volna, hogy ennyire rosszul megy. És hát a haja is! Inkább összefogta, nehogy fodrászt kelljen fizetni a mesterséges hullámokért.
Fölkelni azért nem volt könnyű, hiszen nem volt se kezem, se lábam. De föltaláltam magam: előbb jobbra, majd balra hengeredtem, aztán megismételtem a műveletet, végül puff, leduffantam a kihűlt padlószőnyegre.
A zajra mozgolódás támadt a lakás ajtón túli részében. Nem csoda, hogy fölébredtek: ha egy hatvankilós szaloncukor (kerekítettem előzékenyen lefelé a súlyomat, nem mintha e pillanatban jelentősége lett volna – illetve nem is, egy nő súlyának minden pillanatban jelentősége van) fél métert zuhan, abba beleremeg a panel.
– Nahát – dugta be férjem nedvesen pirosló orrát. – Anyád szaloncukorrá változott.
A kislányom nem volt ilyen diszkrét. Bedübögött a szobába – fenét se használ az új lúdtalpbetét, futott át szaloncukor-agyamon –, és letérdelt mellém. Pizsamájából levendulaillat áradt. Jó ötlet volt öblítőt váltani, gondoltam.
– Még sose láttam ekkorát! – csodálkozott rám, és óvatosan végigfuttatta ujjait a csomagolásomon.
Az aranypapír halkan zörgött keze nyomán. Talán ez csalogatta be a férjemet a szobába, talán az együttérzés.
– Kisebbnek látszik, mint… mint mozgásban – térdelt le ő is. Megérinteni azért nem mert.
A gyerek a szájába vette a mutatóujját. Aztán – minden átmenet nélkül – alám csúsztatta a kezét, kitapogatta az aranypapír szélét, belekapaszkodott, és megrántotta.
Tenyérnyi széles szalagban hasadt le rólam a csomagolás. Meztelen hasam csokoládéfeketéje tompán fénylett a téli reggel gyér világosságában.
Minimum negyven százalék kakaótartalom, gondoltam elismerően.
– Ne… – fogta meg férjem a gyerek csuklóját.
Hangjából hiányzott a meggyőződés.
Egymásra néztek. A férfi, akinek nyolc éve és két hónapja igent mondtam, és a kislány, akit öt éve és négy hónapja szültem. Tudtam, hogy mire gondolnak.
Tiltakozni akartam, de egy szaloncukornak se hangja, se szája.
A férjem ököllel csapott a hasamra. A csokoládé behorpadt, én meg hangtalanul ordítottam.
A gyerek engedélyt kérve pislogott a férjemre, aki nagy levegőt vett, majd bólintott.
Aprócska kéz hasította föl a horpadt csokoládéburkot. Belém mart, és maroknyi tölteléket kapart ki belőlem.
Nem gondoltam, hogy a szülésnél fájhat valami jobban. Tévedtem, mint már annyiszor.
– Na? – bökte oldalba a férjem a gyereket, akinek máris maszatos volt mindene, levendulaszagú pizsamájától a homlokáig.
– Karamella – mondta a gyerek, és a tenyerét nyalogatta.
– Kár – jegyezte meg a férjem. – Azt hittem, zselés.
Azért ő is tépett egy darabot.
Iszonyú fájdalom hasított belém.
Próbáltam lecsillapodni. 
Nem ordítunk a családdal, gondoltam. Végül is karácsony van.

Nincsenek megjegyzések: