Hazai újság

Az imént kipillantottam az ablakon. Hat óra. Az Octogon már homályba borult, tejköd borong fölötte. Csupán az Abbázia ablakai sugároznak sárgán. Szívemet honvágy szorongatja. Kezembe veszem hát a levelet, a’ melyből sült gesztenye és rózsaillat árad. Ó, Annuska, hűséges lelkületű kebelbarátnőm! Beszéld el, mily történések forognak az ó-kanizsai publicum száján! Mily apró s cseprő gondok rágják a nép sekély lelkét!

Drága, messzire szakadott Barátném!

Tudom, a csekélységek, melyek kicsiny városunkban s jelentéktelen magammal esnek meg, Teneked, ki a nagy Buda-Pest sürgő életébe merítkeztél, nem igen kötik le majd figyelmedet, mást mégsem igen tehetek, mint hogy beszámolok ezekről. Kérlek, nézd el felszínt bolygató fecsegésem, s szórakozz rajta inkább.
Minálunk, a Vékony házban leginkább én kerültem a középpontba, mivel az én Péterem sürgetni kezdte egybekelésünket. Mit mondotta, nem kívánja szeretett menyasszonyát, ki közel s távol legragyogóbb a Bácskában (ő állítja ezt, Te is tudod, nekem nincs ily emelkedett véleményem külső s belső becseimről), oly városban prédául hagyni, hol minden nap egy szűzleány vérét veszik kegyetlen gyilkosok. (Mint láthatod, a szegedi sajtó jócskán elferdítette a tényeket. S habár az események valósággal rémisztőnek tűnnek több hét távolságából is, azért városkánkban a biztonság és a quietas lett immár az uralkodó. Reménylem, a Te lelked háborgó hullámi is elültenek…) Nászunk preparátiói meglehetősen sújtanak. Szerdától péntekig Szegeden rostokoltam, csak hogy édesanyám megtalálja azt az öltözéket, mi legjobban illik hozzám a frigy napján. Ezer és egy tüllös, brüsszeli csipkés csodát reám adtak, s nekem már az első is elnyerte tetszésemet, de anyám, mint tudod, nem az a személyiség, ki könnyen meggyőzhető… Így nem kevés szenvedésembe került, míg olyan öltözékre leltünk, mi semelyikőnk ízlését nem bántotta. Ez egy igen egyszerű darab; ha kezed ügyébe kerülne a Hymen című katalóg, a negyedik oldalon megtalálhatod. Egyenesen folyó, lágy hullámokat vető selyem, csipke s más fölöslegek nélkül. Édes jó istenem, a kalapválasztás még hátra van!
Tudom, nem hallod örömmel, ám inkább halld tőlem, mint bárki mástól. Rosenberg Léna szánandó költeményeit valóban kiadják, valamely pesti nyomda sajnos. Ne bántódj meg, de magam már kételkedni kezdtem abban, vajon valóban helyes-e ítéletünk, s véljük gyermeteg próbálkozásnak a Léna munkáit? Nem lehetséges, hogy valóban rejlik bennök olykor tehetség?
Á propos! Mindenképpen küldd el legfrissebb költeményeidet! Lángolón érdekel, miként foglaltad rímekbe az effectust, mit a metropolis keltett rezonáns lelkedben.
Még egy kicsinység! Városkánkban soha sem tapasztalt tűzzel űznek manapság egy játékot a fiatalemberek. (Mi több, olykor megesik, Timon atya is csatlakozik, mi a nézők közé szép szám női tagságot invitál…) Még sosem láttam hasonlót: egy labdát kergetnek érthetetlen hévvel, mit kapunak nevezett négyszögletre kifeszített hálóba kell juttatni. Mikor meséltem e frissen támadt őrületről az én Péteremnek, nem győzött kikacagni. Azt mondja, e sportot már régóta kultiválják, s nem érti, hogyan juthatott el ily késéssel Ó-kanizsára. Fótbálnak nevezik, mi Péterem fordítása szerént lábas labda.
Most azonban elköszönök Tőled, legkedvesebb barátném. Édesanyám már három ízben hívta fel figyelmemet arra, hogy megérkezett a kalapos. Isten segéljen!…
Írj mihamarabb! Számolj be mindenről!
Isten áldását és saját ölelését küldi neked gyermekkori társad,

Vékony Annus

Post s. Pistáról mit sem tudok. Oly annyira elzárkózik mostanság a nyilvánosságtól, hogy bizonytalan, nem utazott-e el. Talán éppen utánad?

A Vigadó az ó-kanizsai Népkertben (Erzsébet-liget)

Mara, a nagyvárosi Miss

Különös kaland az angol toalet! Sosem láttam még efféle szerkezetet, s a Veritas nővértől tanult illendőség is tiltja, hogy hosszan értekezzem e tárgyról, de annyit mindenképpen föl kell jegyeznem: fölöttébb elmés és practicus találmány! A fürdőszobában találkoztam vele, mely szoba, hála az én drága édesapámnak, már nem újdonság egy magam szabású vidéki leányzónak sem. Ó-kanizsán az agrárius réteg bolondnak nézte édesapámnak, miért e luxushelyiség egy egyszerű házba. Ám ő nem engedett. Mióta Vékony doktornál találkozott a fürdőszoba intézményével, kikötötte magában, hogy az ő hajlékában is lesz. S lett is!

Sterlitzék 5 szobás lakásában természetes mód a fürdő is különb, mint a vidék kies városkájában. Az a sok illatos szappan! A bódító parfümvizek! A rózsás csempe! S az aranyozott lábacskákon álló kád! Hálás vagyok Marának, amiért használnom engedte mindezeket.

Minő hölgy Mara?

Mara csodás, Mara finom, Mara mint sodró hurricane Amerika steppein. Be kell vallanom, előbb ruhái ejtettek ámulatba. Mara nem csak a roskatag mamák ösztövér hátsóján lekonyuló tournure-t kacagja ki, hanem az úrihölgyek derekának kegyetlen börtönét, a fűzőt is. S ami különös szenzáció, van öltözete, mit csak férfiak mernek viselni: a nadrág! Mikor ámuldozva reákérdeztem, nem teszik-e szóvá revolutiós ruhaneműit a magas, de jól tudjuk, éles nyelvű körök, Mara csak vállat vont.
- Már utánoznak is! - mondta.
Én azonban tudom, hogy a különös öltözék magától még nem ösztönzi az úribb közönséget másolásra. Ha Mara kedélye nem lenne ellenállhatatlan, egyszerre merész és okos, udvarias és éles, titokzatos mosolya nem bűvölne el egyként férfit s nőt, csak kikacagnák a styljét. De Mara elragadó, s ami az én szememben különösképp számít, Mara minden érdemes könyvet elolvas. Az imént is ajánlott nekem egyet, azzal, hogy az én conservativ világnézésemnek bizonnyal jót tenne az író, ki egy német bölcselő, valami Niche.

Mara tehát személyes symbolumommá lett. De nem feledem azért a drága Annuskát, ki lelkem jobbik fele, és kinek levele igen földúlt, mivel hírt adott annak a kínrím-tudós mimózának, a Rosenberg Lénának nyomdából frissen kikerült verseskönyvéről.
Igyekszem azért megnyugodni. Hisz nem Léna az, ki reggelenkint az Abbázia hírességeit figyelheti, hanem én, Dávid Veron, a parasztleány!

A nyolcszögletű tér

Lassankint hozzászokom a metropolis zajához, villódzó világához. De bizonnyal beletelik nem kevés időbe, mire megbarátkozom a töméntelen sok járművel. A minap is majdnem a lóvasút vetett véget életemnek - no de hát ki számít arra, hogy háta mögül egy vad mén ugrik elő ebben a míves, elegáns városban?

És a földalatti vasút! Ugyan tapasztaltam én már egyet s mást, voltam tanúja kegyetlen gyilkosságoknak, kerültem közelébe félelmetes gaztevőknek (bár feledni tudnám azt a zongorás esetet!), ez a föld alá temetett villámsebes vonat még engem is elkápráztat. Nagy szerencse, hogy a "Nő és a társadalom", hová egy nap még, s munkába megyek, alig valami távolságra van lakásomtól, különben szüntelen rettegés töltene el, hogy használnom kell ezt az acélos zajjal futó találmányt. Habár az állomáshely, hol alá kell szállni, mint a Danténak a pokolba, igen tetszetős.

Hogy hol vettem lakást?
A különös, nyolcszögletű, ezért Octogonnak nevezett tér egyik szép új építményében. Sterlitz Mara, ki helyettesen vezeti a Nő-újságot, igen kedvesen a pártfogásába vett, és elintézte, hogy az ő lakásától elkülönített kicsiny szoba-konyhás bérleménybe költözhessek. Lakbért sem igen kell fizetnem, míg magasabb polcra nem segít a sors az újságnál. A reggeliért fizetek csupán, mit a lakás alatt üzemelő Nicoletti nevű kávéházban veszek meg nap mint nap. Hogy a Nicolettiben fogyaszthatom a vajas kiflit és a tejeskávét, annak különös örömet ád, hogy bámész tekintetemet az átaljában nyüzsgő nevezetes Abbázia kávéházra vethetem.

Ó, az Abbázia! Megannyiszor olvastam ezen intézmény nevét Az Estben s más lapokban. Lesem is, hogy hírneves férfiak, politicusok s kiváltképp ihletett írók mutassák arcukat odaát. Csakhogy rádöbbentem a minap, hogy még nem láttam e férfiakat sosem, s így nem is ismerhetem meg őket. No de majd megkérem Marát, ujjával jelölje meg a távolságból a nagy nevek tulajdonosait.

(E pillanatban kopogtatott be Mara cselédje, Lidi, kezében egy levéllel. Annuska írt!)

Az Oktogon a földalatti állomásával

Az első nap Nagy-Budapesten

(Dávid Veronika naplójából)

Mikor helyemet elfoglaltam a sebesen nekiinduló vonaton, és hőn szeretett bátyám, Dávid József kedves vonásait elnyelte a távolság, furcsán és sebesen megdobbant a szívem. Titkon arra számítottam, hogy a szomorúság vesz majd erőt rajtam, ám legnagyobb meglepetésemre nem így történt.
Az érzés, mi bensőmet színültig töltötte, nem a fájdalom volt, hanem az izgatottság. Izgatottság, melyet a székesfővárosba utazás, s az ottani életem ismeretlensége váltott ki belőlem.
Midőn tehát rájöttem, nem a bánat, hanem a várakozás vett lakást a szívemben, megnyugodva szorítottam meg kézitáskám fogantyúját (Kökényné nyomatékosan felhívta figyelmemet a mindenünnen előbukkanó tolvajokra), és boldogan készültem a kalandokra, melyeket az út során elibém sodor az élet.
Az első avantúra már Szegeden érkezni látszott. Másodosztályú fülkémben ugyanis elhelyezkedett egy úr, ki láthatóan sokkal nagyvilágibb élethez szokott, mint én. Öltözéke kifogástalan volt, sétapálcájának végét minden bizonnyal hegyikristályból faragták (még nem volt szerencsém látni hegyikristályt, de érzésem szerint ez az volt, mi más is lehetett volna), keménykalapja vagabundusul állt a fején.
Egy idő múltán észrevettem, hogy titokzatos, kémlelő pillantásokat vet irányomba.
Eszembe jutott Kökényné számtalan tanácsa, mellyel az ifjú hölgyekkel faragatlanul intim viszonyt kezdeményező férfiaktól óvott, kik az erőszaktevéstől sem riadnak vissza! Bár szívem a torkomban dobogott, magamban összeállítottam egy kisebb beszédet, melynek hidegsége és megvető stylusa bizonyára visszarettenti majd a gazembert az intimus próbálkozásoktól.
Kecskeméthez közeledvén a férfiú szóra nyitotta ajkát.
A torkom kiszáradt.
- Isten áldja! - mondta, s leszállt.
Így őriztem meg tehát tisztességemet.

Nem számoltam, hány óra telhetett el, míg irtóztató sebességgel végigszáguldottunk az aranyos búzakalászokat ringató, szép magyar Alföldön. Bőtermő földet eleget láttam már otthon, Ókanizsán (nincsen is zsírosabb fekete föld a világon, mint ott), sokkal inkább magához vonzotta figyelmemet a házak, gyárak, telepek egyre sűrűsödő tömege.
Nagy-Budapesthez közeledtünk.
Szemem nagy gyönyörűséget talált a metropolis közelségét sejtető jelekben. S kissé aggódtam is, várni fog-e a Nicolettiék cselédje az indóháznál. Egyedül félelmetes lesz a nyüzsgő tömegben...
A gőzvonat alig tűrhető sikoltással fékezett le a Nyugati Pálya-udvar sínein. Kitekintettem az ablakon, és elállt a lélegzetem a hatalmas, jövő-menő emberáradat láttán. Kalauzok, vasúti emberek, kalapos hölgyek, bajszos, fess urak tarka tömege lepte el a peront.
Hogy találom itt meg a cselédlányt?
Hogy boldogulok egyedül?
Elnyel-e a nagyváros félelmes, tágra nyitott torka?

Az Est, a századelő Blikkje

Sétapálcás úriemberek lesik kíváncsian, milyen friss hírrel rukkol elő Az Est, Miklós Andor 1910-ben alapított lapja, amit akkoriban boldog-boldogtalan (s köztük a mi Veronunk) is olvasott.

Hulla a templomban - A fekete zongora 11.

A könyv, amelyben holttestek és Ady-versek sorjáznak sűrű egymásutánban, ahol a boltoskisasszony mindenbe beleüti az orrát, ahol apátplébánosra és kéjnőre egyaránt a gyanú árnyéka vetül, ahol egy vak kántor orgonázza a Végzet Melódiáját - nos, e könyv, A fekete zongora elhagyta a nyomdát, s frissen, festékillatúan várja, hogy a mulatságra és izgalomra vágyók mihamarabb kézbe vegyék.
Míg egyezkedem a forgalmazókkal, 2000 Ft + postaköltségnyi (540 Ft) áron egy levéllel itt megrendelhető: feketezongora@freemail.hu(a boltban 2590 Ft lesz), személyesen természetesen csak 2000 Ft-ért vesztegetem.
Ha a nyári hőséget némi könnyed borzongással enyhítenéd, szerezd be A fekete zongorát mihamarabb, mert egyes rajongók, bizony, nem szégyellik ötösével rendelni!

És akkor az utolsó idézet (a blog Dávid Veronika naplójával folytatódik majd):


A ragyogó szombat reggelt Timon atya azzal szándékozott tölteni, hogy másnapi prédikációját gyakorolja. Magához vette a nagytemplom kulcsait, laudeturt köszönt Márk atyának, és meghagyta neki, hogy ha semmiképp sem nélkülözhetik, a templomban keressék. Aztán a kései rózsáktól illatos templomkerten át Isten hajlékába sietett.

Timon atya ugyan gyakorlás nélkül is képes volt tökéletes szentbeszédek előadására, de szeretett az üres templomban időzni. Ahogy végigsétált a nemrég épült kereszthajón, az oldalajtótól a szószékig, még érezte az előző esti ájtatosság alatt szétterjedt tömjén egyszerre fojtó és bódító, egzotikus illatát. A ragyogó októberi nap átsütött a színes üvegablakokon, és a Szent Andrást kezében andráskereszttel megörökítő ablak zöld, barna és aranyszínű fényfoltokat festett a templom kövezetére.
Timon atya fölkaptatott a lépcsőn a szószékre. A testmozgás csöppet sem esett a nehezére: még csak krisztusi korban járt, és atletikus alkattal áldotta meg a Teremtő. De mindez háttérbe szorult lágy, átszellemült arcvonásai mögött. A zárdaiskolában, ahol hit– és erkölcstanra okította a lányokat, népes rajongótábora méltán nevezte röviden csak Angyalarcnak. Ez az arc valóban hasonlított szép Helénáéhoz, aki Homérosz szerint görög hajók ezreit volt képes megindítani, azzal a különbséggel, hogy Angyalarc nem hajókat, hanem Ókanizsa asszonyainak százait vette rá, hogy a legjelentéktelenebb litániára is buzgón eljárjanak.
– Ilyen lehetett Szent János, a kedvelt tanítvány! – szokta suttogni aléltan Bernát Böbe Annuskának minden egyes mise kezdetén, amikor Márk apátplébános tömzsi figurája mögött feltűnt a délceg Timon káplán.
Timon atyának kicsit sem hízelgett ez a figyelem – ő természetesnek vette, hogy adottságai, melyeket csakis Istennek köszönhet (és amelyekhez ő maga csak holmi jelentéktelen hajnali fahasogatással, valamint a Madame Pompadour enyhén illatosított arckrémmel járult hozzá), a híveket Isten buzgóbb imádatára sarkallják.
– Ez az én mártíromságom – szokta volt mondogatni a leánytanítványoknak, persze csak ha az apátplébános vagy valamely tisztelendő anya nem tisztelte meg jelenlétével az órát. – Állandóan a hívők figyelmének kereszttüzében állni… nehéz kereszt az, leányaim!
És erre a kereszttűzre készülve kezdett bele most is a másnapra szánt prédikációba, az üres templom színe előtt. Tehetséges szónok volt. Intelmeiben úgy sűrítette a hitbéli buzgalomból fakadó tüzet és a jámbor alázatot, hogy ha a megnyerő külső nem terelte volna el a hitközség figyelmét, a hangja is elegendő lett volna a transzszerű áhítat kiváltásához. Ráadásul az üres templomban hangjának adottságai most még inkább érvényesültek. Timon atya csukott szemmel élvezte saját mondatainak lejtését.
Egyszer csak szöget ütött a fejébe valami, és abbahagyta a szenvedélyes szónoklatot.
– Vajon miként hangzanak szavaim a templom egy másik pontjáról? Lehet, hogy még zengzetesebbek? Lehet, hogy a szószéket fedő bársonyfüggöny csökkenti a hangom áradását? – morfondírozott.
Leszaladt a szószék lépcsőin, átvágott a bazilika méretű templomon, és a kórus felé vette az irányt. Kulcscsomóján megkereste az odavezető ajtó kulcsát, és a zárba illesztette. De elfordítani már nem tudta.
Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor – sikertelenül. Ekkor eszébe jutott valami.
Lenyomta a kilincset, és láss csodát, az ajtó szélesre tárult.
– Ellátom a baját a harangozónak. Ez már nem az első alkalom, hogy… – mérgelődött, de abbahagyta. Olyan különös csönd uralkodott a lépcsőházban, hogy Timon atya önkéntelenül is arra gondolt, talán elrejtőzött odafent valaki, és most visszafojtott lélegzettel lapul valahol.
Lelassított léptekkel folytatta fölfelé az útját. Váratlanul azonban belerúgott valami kemény tárgyba.
Megállt, lehajolt.
Egy könyv volt az. Fölvette, és belelapozott.
– Ady Endre. Vér és arany – olvasta fennhangon. Aztán kisilabizálta a puritán rajzú ex librist a könyv belsejében.
– Rosenberg. Nahát. Mit keres a rabbi holmija a katolikus templomban? – töprengett.
Aztán a szeme sarkából megpillantott valamit. Valamit, ami mozgott.
Lassan felnézett.
– Szent Isten! – kiáltott, és halálra vált arccal meredt az elébe táruló látványra.
Néhány méterre előtte a vak kántor élettelen teste himbálódzott a harangkötélen.

Felakasztották.

A fekete zongora 10.

Veron azonnal meg is osztotta a bölcs férfiúkkal jövetele okát.

– Zsike néninek remek ötlete támadt a gyilkossággal kapcsolatban. Mivel ő éppen akadályoztatva van a Nagyvendéglőben…
A doktor rosszallóan felhorkantott.
– …így az az ötletem támadt, hogy én osztom meg magukkal az említett elmés gondolatot. De azt előre bocsátom, hogy nem a pénz a lényege – tette le a kávézóasztalra nagy csörömpöléssel a terhét Veron.
– A lány hallgatózott! – kiáltott fel Dujmovics, mintha anyagyilkosságon kapta volna Veront.
– Kérem, hadd hallgassam meg az eszmecseréjüket! – esengett a lány.
A kapitány megállt előtte, és a kétfejnyi magasság-különbségből fakadó minden erélyével kijelentette:
– Azzal megszegnénk őfelsége rendőrségének hivatalos szabályzatát.
– Vékony bácsi is civil, mégis jelen van!
– Az más! – érvelt ékesszólóan Dujmovics. – Ő közvetlen közelről volt jelen az esetnél!
– Hát nálam jelenebb meg aztán senki sem volt! – kiáltotta Veron diadalmasan.
Vékony a halántékát dörzsölte, és felsóhajtott.
– Hadd maradjon a lány, kapitány. Majd kiküldjük, ha olyan dolgok kerülnek szóba, amelyek nem tartoznak rá. Egyébként meg nem árt tisztában lennünk vele, mit is tud pontosan a mi kis minden lében kanalunk, nehogy túl sok minden eszébe jusson, és a gyilkos őt is eltegye láb alól!
Veron egy kissé megszeppenve foglalt helyet a kanapén. Erre nem is gondolt!
– De ha már házikisasszonykodsz, ki is töltenéd a kávét? – szólt rá a doktor. – Édesanyád de örülne, ha látná, ahogy szorgoskodsz a háztartásunkban!
– Ó, persze, tessék parancsolni – Veron előbb a kapitánynak, aztán a doktornak nyújtotta oda a csészét. Magának csak tejet öntött, mert úgy olvasta A Modern Nő egyik cikkében, hogy a túlzott kávéfogyasztás hosszú távon negatívan befolyásolja az agytevékenységet. Márpedig amit Veron mindenképpen meg akart őrizni, az szellemének elevensége volt.
– Mielőtt a kis hölgy előhozakodna azzal a nagy ötlettel, fejezzük be a mi gondolatmenetünket – körözött a szivarral türelmetlenül Lázó kapitány. – Annak a bolondnak a szülőanyjánál tartottunk, amikor a leányzó… ööö… hogy hívják magát?
Veron sértődötten sietett a kapitány segítségére.
– Veronika!
– Amikor tehát Veronika csatlakozott a gyilkosvadászok nemes kompániájához. Nos, doktor, mit tud az anyáról?
– Ez a bökkenő: semmit. Minden vizsgálat alkalmával csak a legszükségesebb mondanivalóra szorítkozik, pedig a szegényháziak többsége magányos, és bárkinek örül, akivel megoszthatja a gondolatait, örömét, bánatát. Mindegyikük kifejezetten sokat beszél. És nem csak az asszonyok – nézett Veronra a doktor.
A lány úgy tett, mintha nem értené a célzást.
A kapitány ismét járkálni kezdett a szobában.
– Áhhá! Tehát titkol valamit az az asszony!
– Meglehet. De nem hiszem, hogy a pénzzel lenne kapcsolatos, bármit is titkol. Ha ugyan titkol valamit.
– Talán egy előkelő származást! Vagy egy magas állású, köztiszteletben álló, családos szeretőt! – indult Veron fantáziája szokásos, kanyarokkal sűrűn megtűzdelt útjára.
– Veronka, láttad te már azt az öregasszonyt? – kérdezte a doktor.
– Úgy értem, egy régi viszonyról lehet szó. Melynek köze lehet Vili származásához!
– Hát, amíg nem beszélünk vele, addig csak találgathatunk. Esetleg… előre hozhatom a szokásos szegényházi rutinellenőrzést. Mit gondol, kapitány? Talán egy olyan személy, akitől nem idegenkedik, többet tud kiszedni szegény asszonyból, mint a hivatalos közeg.
– Őfelsége rendőrtisztje nem szívesen testálja át másra az igazságszolgáltatás terhét. De igaza van, doktorom. Kérdezze ki a nőt, mit tudhat a dologról. Persze lesz ideje ravasz történetek kitalálására, mivel természetesen már közöltük vele a fia halálhírét.
– Lássuk tovább. Ki az, aki még tudhat valamit?
– Rosenberg Sámuellel beszéltek már? – kottyantotta közbe Veron.
– A bőre alatt is pénzt rejtegető Samuval? Ugyan miért kellett volna? – meredt a lányra szigorúan Lázó.
– Nos, azért – húzta ki magát Veron -, mert az asszonyok tudo-mása szerint Vili pár napja munkát kapott Samu bácsitól az építkezésen.
– A városházáén? Nocsak! – tette le a csészéjét a doktor. – És miféle munkát mertek rábízni a szegény féleszűre?
– Nyilván olcsón fel tudták fogadni. És ez számít az öreg zsidónak a legtöbbet! – A kapitány fontoskodva emelte fel a mutatóujját.
– Tudja, ki vezeti az építkezést?
– Annyit tudok, hogy a pesti mérnök, Reiss, aki a pályázatot nyerte, csak nagy ritkán utazik ide szemmel tartani a Rosenberg bandáját. Feltételezem, hogy az öreg zsidó azért minden nap kinéz a telekre. De hogy ki a vezető kőművesmester, azt bizony nem tudom. Viszont nem hiszem, hogy nehéz lesz kideríteni. Ebben a városban mindenki tud mindent.
Veron arcára mesterien megkomponált, szerény, ugyanakkor diadalittas mosoly ült ki.
– Szabó Dénes. Ő az építésvezető – közölte lágy hangon.
A férfiak meghökkenve néztek rá.
– Ejha, Veronika, magát szokatlan mélységekben érdekli a kőművesmesterség! – szippantott a szivarából Lázó.
A doktor legyintett.
– A nők piacra járnak, varrónőhöz, kézimunkakörbe, segély-egyletbe, litániára…
– Nem beszélve az Árkádiáról, amely néhanapján igencsak forgalmas – fejezte be Veron Vékony doktor gondolatmenetét. – Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő?
A férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták a kérdést.
– Szóval Dénes mester. Persze, hiszen ő a legavatottabb kőművesmester a városban, sőt, az egész környéken. Úgy hallottam, Szegedre is gyakran hívják építkezéseket felügyelni. Ahol ő vezeti a munkát, ott egy szem homok, egy darab tégla, egy cserép sem tűnik el. Ami Rosenberg számára feltehetően nem utolsó dolog – morfondírozott a doktor. – Ráadásul az épületek Dénes mester keze alatt rendszerint határidőre elkészülnek. Nem csoda. A legényeit úgy válogatja meg, hogy közöttük se részegest, se naplopót nem találni soha. Remek mester.
– De úgy tudom, igen nehéz természet – jegyezte meg Veron.
– Tud valami terhelőt a mesterről, Veronika? Erőszakoskodás? Agresszív viselkedés? Kihágások? – csapott le mohón az információra a kapitány.
Veron zavarba jött.
– Hááát… a saját szememmel semmi ilyesmit nem láttam. Csak… hallottam, hogy keményen bánik a napszámosaival.
– Többek között ezért jó építésvezető – védte Szabó mestert a doktor.
– Bizony – helyeselt a kapitány is. – Jómagam is csak úgy érem el kiváló eredményeimet, hogy vaskézzel bánok az embereimmel.
– Látszik is rajtuk, hogy fegyelmezi őket – adta a lovat Lázó alá a doktor.
– No jó, én csak elmondtam amit hallottam – húzta föl az orrát Veron. – Gondoltam mint törvénytisztelő állampolgár, hátha segíthetem őfelsége igazságszolgáltató testületét a meglátásaimmal.
– Apropó, meglátások! Veronka, kérlek, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat! Áruld el, mi is az én szeretett hitvesem szenzációs ötlete!
– Á, igen, kisasszony, kérem, mondja el! – biztatta a lányt Dujmovics is, kissé őszintétlen érdeklődéssel.
Veron sietve összefoglalta Vékonyné baleset-elméletét. A két férfi csalódottan hallgatta végig.
– Na tessék! – háborgott a doktor. – Az én Erzsikémnek páratlanul élénk a fantáziája… Mégis csupán ennyire futotta?

– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten.

A magyar kisváros lélektana

A Jövendő c. lap (Hódmezővásárhely, 1910. február) a hírhedt Haverda-gyilkosság szabadkai pöre kapcsán:

Ahogy a tárgyalás első napjain, az első benyomá­sokról lehet beszélni, amit ez a különös és megkapó dráma az ember lelkére tesz, éppenséggel nem érez az ember se rokonszenvet, se ellenszenvet. Ezzel az esettel szemben tárgyilagos tud maradni az, aki az igazságot keresi, mert itt sem fölemelő nemes indulatok, sem lesujtó aljasságok nincsenek még a dolgok fölött. Alig volt eddigelé bűnügy, amibe annyi különös mellék eset, annyi fura helyzet keveredett volna. De éppen ez a bűneset az, ami nem azért érdekes, mert gyilkosságról van szó s nem azért, mert a vagyon körül folyik a harc s nem is azért, mert szerelmi érdekességek, sőt rendellenességek is keverednek a valóságok és a mesék közé, hanem mert ugy állitják, hogy ez a pör a magyar kis város pöre, a kis társadalomé, amelyben mindenki be akar látni a másik lelkébe s amelyben kis indulatok és szenvedelmek kedvéért életeket tesznek tönkre. Amint a Steinheil-pör a mai Páris pöre volt, - azt mondják ­ugy a Haverda-ügy a kisváros pöre, a kisvárosé, ahol az ügyvéd szeretőre költi a vagyona jórészét, ahol gazdag emberek megvonják maguktól a jólét külsőségeit a vagyon­gyarapitás kedvéért, ahol egy fiatal és szép lány ke­gyilért verseng ezer kérő a pénzéért s ahol az apa érdekből házasit, az anya érdekből gyűlöl, ahol a sors ide-oda veti az ekszisztenciákat, ahol kis pénzek és kis egyletek körül bankok és pénzemberek rút játékot űznek, ahol a birák felekezetieskednek, aztán meg egy­más között tülekednek, ahol a kaszinóba viszik be az igazságszolgáltatást: ez a kisváros képe ebben az ügyben s a kérdések kérdése ezen a tárgyaláson, hogy e sok vádló adatból mi marad igazságnak.

A fekete zongora 9.

– Szabad a délutánja, Veronika – közölte Stein Ede, a boltos borús tekintettel, és összefonta a karjait a mellén.
Veron előbb értetlenül bámult rá. Majd lassan bólintott.
– Tilos belépni a bűntett helyszínére. Értem.
Ede úr mérgesen szólt rá.
– Ugyan, dehogy tilos! Csakhogy föl kell takarítanom annak a szerencsétlennek a kifolyt… Nehéz eltüntetni az ilyesmit deszkapadlóból, no, tudja. Bezzeg a Rosenberg boltja… az bezzeg nyitva lehet! – mutatott kelletlenül a tér túloldalára, ahol vevők kis csapata várta, hogy négykor kinyisson a Rosenberg-féle papír- és könyváruház. – Hogy pont ma kell mindenkinek a tinta meg a papír! Persze ha ezek az olcsójánosok a minőséget is számításba vennék, lenne türelmük kivárni a holnapot, és hozzám jönnének! – Stein közben észrevette, hogy Veron még mindig mellette áll, és figyelmesen hallgatja a morgolódását.
– Menjen, Veronika! Használja ki a szabad idejét, diskuráljon el a rossz hírű párizsi barátnőjével! – hessegette el.
Veron azonban nem ment vissza a Nagyvendéglőbe. Miután Vékonyné művészi eszközökkel felvázolta a tragikus baleset lehetőségét, gondolatai visszatértek a reggeli eseményekhez. Vékony doktor háza felé ballagva rájött, hogy a szerencsétlen baleset nemcsak a legkevésbé egyhangú, de tulajdonképpen elképzelhető megoldása is a Vili-gyilkosságnak. „Vajon ez eszébe jutott Dujmovics kapitánynak?” – morfondírozta, ahogy belépett a hallba a Vékony-házban.
Hamarabb kapott a kérdésre választ, mintsem képzelte. A hallban ugyanis ott lógott felakasztva a városszerte ismert kapitányi szablya.

3. fejezet

Vékony doktor a bajszát simogatva figyelte a kapitányt. Még sosem látta olyan tetterősnek és lendületesnek, mint amilyennek most mutatkozott. Dujmovics fel- s alá járt a szalonban, öles lépteivel olyan zajt csapva, mintha egy egész ezred masírozna odabent. A homloka gyöngyözött, az arcán vörös foltok gyúltak. Egyenkabátját kigombolta, így Vékony észrevehette a nyakában lógó, kisujjnyi vastagságú aranyláncot, rajta a díszes foglalatba illesztett danyilovi Szűzanya-ikon apró másolatával.
Lázó kapitány vadul tépte fekete szakállát, amibe még alig-alig vegyültek ősz szálak. Jobb kezének ujjai közt szivar füstölgött. Ahogy élénken hadonászott, a füst óriási karikákat rajzolt a levegőbe.
– Ez a Vili bizonyára csak tettette a bolondságot! Egy bolondot ugyanis senki sem ölne meg! Hiszen micsoda is egy gyilkosság leggyakoribb oka? - fordult a doktorhoz, mintha ő lenne a kriminológia világhírű szakértője.
Vékony hátradőlt a karosszékben.
– A pénz – bökte ki.
Dujmovics jelentőségteljes pillantást vetett rá.
– Ahogy mondja, doktorom, ahogy mondja. És hát volt ennek az anyaszomorítónak pénze? Nem! Egy garas sem!
– Hadd pontosítsak, kapitány! MI úgy tudjuk, hogy nem volt. De valaki megkérdezte már az anyját?
Lázó megtorpant, és a szivarral Vékony felé bökött.
– Igaza van, uram! A köztudomásra nem hagyatkozhat ő császári felsége rendőri állománya! Tüzetesebben meg kell vizsgálnunk az ügyet! Netán ön arra gondol, hogy ez a bolond meg az anyja csak úgy tettek, mintha koldusbotra jutottak volna?
– Nem… nem hiszem, hogy Vili alakoskodott volna. Vagy pedig olyan rendkívüli színészi képességekkel volt megáldva, amilyet még nem látott a világ. Mint tudja, Lázó, a szegényháznak is én vagyok a főorvosa, s ilyen minőségemben félévente ellenőriznem kell a lakók egészségi állapotát. Minden alkalommal azzal a határozott benyomással fejeztem be a vizsgálatot, hogy Vili mentálisan igen nagy hiányokkal küzd. Az alaptevékenységekre képes ugyan, de összefüggő gondolkodásra, a valóság helyes érzékelésére egyáltalán nem. No persze az anyja egészen más eset…
– Mi van az anyjával? – rivallt Lázó az orvosra.
Kopogtattak.
– Bizonyára a cseléd a kávéval – mondta a doktor. – Jöjjön be, Ilona!
Az ajtó kinyílt, de meglepetésükre nem Ilona, hanem Veron lépett be, három kávéscsészét és két jókora porcelánkannát cipelve egy ezüsttálcán.

Nő biciklivel

Nő biciklivel az 1890-es évekből

A századfordulón a biciklinek fontos szerep jutott a női emancipációban. A feministák csak úgy hívták: "felszabadító masina". Nem véletlen, hogy hősnőnk, Veron is szerzett magának egyet. (Annak ellenére, hogy Ókanizsán még a macskaköves út is ritkaságnak számított.)

A fekete zongora 8.

Amikor Veron befejezte, rá kellett jönnie, hogy elmesélni sokkal nagyobb izgalmat jelentett, mint átélni a kétségkívül tragikus, de emlékei szerint csak furcsa, és a sok vér miatt inkább gusztustalan, mint drámai esetet. Mindenesetre azonnal megkezdődött a nyilvános találgatás, bekiabálós alapon.
– Szerintem az a zsebóra csak a polgármesteré lehetett! – szögezte le az egyik gazdafeleség.
– Ugyan már, van az ötvenholdas gazdauraságoknak is aranyórájuk! – vágott vissza az egyik asztalosmester tekintélyes tokájú neje.
– Az iparosbálon is csak úgy csillogtak-villogtak az órák, hogy majd tönkretették a szemem világát! – paprikázódott föl a gazdáné.
– De mi lehetett az oka ennek a brutális, jogi szempontból is igen talányos tettnek? – mélázott el ügyvédfeleséghez méltó módon Bernát Böbe.
– Valamelyik részeg parasztlegény szúrhatta le mulatságból – szögezte le Giselle, francia származásához képest megdöbbentően kevés fantáziáról tanúskodva.
Erre aztán kitört a lárma.
– Ugyan már! Ókanizsán nem ölnek mulatságból! Nem volt a Vilinek babája?
– Ne beszéljen bolondokat! Ki állt volna össze egy ilyennel?
– A Hátsó Berta! Pénzért mindenkivel összeáll az!
– Pénzért, mi? Amikor a Vili meg az anyja a szegényházban laknak!
– Lehet, de a Vili kapott munkát a Rosenberg Samu építkezésén!
– De a Samu ki is akarta tenni a szűrét, mert a féleszű semmire se volt képes odafigyelni!
– Akkor talán valamelyik kőművessel szólalkozott össze a Vili!
– Vagy a Timon atya elégelte meg, hogy mise közben mindenki füle hallatára bolondokat beszél!
Az utóbbi kijelentés az eddigieknél is jobban felkavarta a kedélyeket.
– Timon atya? Ő soha!!!
– Azzal az angyali arccal és tiszta lélekkel ilyet nem tehetett!
– Ha kell, megesküszöm a szent őrangyalokra, hogy Timon atya lelkét sosem szennyezte be a bűn!
– Hááát… – vágott közbe Giselle, előre mulatva szavai hatásán -, azt azért lássuk be, hogy abban az emberben csak úgy lángol a szent indulat! Ki merné mondani, hogy nincs benne szenvedély?
A sipítozás-kiáltozás elhalkult egy pillanatra. Még a legtisztességesebb családanyák és a legmarkosabb gazdaasszonyok is elpirultak, ahogy a szószéken átszellemülten prédikáló Timon atya libabőröztető képe megjelent lelki szemeik előtt.
– Nos, abban megegyezhetünk, hogy Vilinek pénze nem volt, se agyafúrt természete, se barátai, se ellenségei – összegezte Vékonyné.
– Valóban… Ki gyilkol meg egy ilyen embert? – ráncolta a homlokát a lánya, Annus.
– Baleset? – vetette föl Giselle.
– Ah, Giselle! – pirított rá Veron. – ÉN láttam azt a bicskát Vili hátában. Elképzelhetetlen, hogy valaki éppen egy nyitott bicskába essen hanyatt.
– Van másfajta baleset is ám! – kiáltott fel Böbe. – Szerintem Giselle arra gondolt, hogy Vili talán véletlenül keveredett olyan helyre, ahová nem kellett volna.
– És ugyan hova?
– Hát… – Böbe igyekezett gondosan megválogatni a szavait, ami nem tartozott az erényei közé. – Példának okáért egy verekedés helyszínére.
– A Veres kocsmája elé – vetette közbe valaki.
– Mindenki tudja, hogy ott naponta megesik az ilyesmi. Pista bepálinkázik, aztán ócsárolni kezdi Jóska babáját, hogy az egy mangalicára hasonlít… – fejtegette Böbe.
– Vagy éppen arra céloz, hogy milyen édes az ölelése a lánynak! – tette hozzá ábrándos hangon az egyik romantikus képzeletű vendég.
– És máris kész a baj! Előkerül a bicska, kezdődik a ribillió!
– Bizony, és tegyük föl, hogy Vili rossz helyen állt… így! – pattant föl Vékonyné, és helyezkedett Vili szerepébe. Odaintette a lányát és Veront, hogy ők meg játsszák el a feldühödött legényeket. – Tartsátok a kezetekben heggyel fölfelé a bicskát! – nyomott a kezükbe egy-egy mokkáskanalat. – És most szurkáljatok!
A részeg parasztokká lényegült Veron és Annus teljes átéléssel esett egymásnak. A közönség izgatottan figyelte a bűneset sajátos, kívülről nézve sajnos minden tragikumot nélkülöző rekonstrukcióját. Vékonyné úgy tett, mintha a képzeletbeli pultra könyökölne. Hirtelen megfordult, a két, kanállal döfködő lány közé lépett, a szívéhez kapott, és aléltan a földre rogyott.
– Eltekintve attól, hogy nem szívbaj végzett vele – zihálta a Jóska szerepétől kifulladt Veron -, tényleg elképzelhető, hogy így történt. Mit gondolnak?
A nők élénken helyeseltek.
A hátuk mögül hirtelen vastag nevetés hangzott fel. Az ajtóban állt Matics kocsmáros, és gömbölydednek is csak jóindulatú szerénységgel nevezhető alakjával eltorlaszolta az utat. Úgy nevetett, hogy a dupla toka megállás nélkül rezgett az álla alatt.
– Remélem, a női birkózást is megérem egyszer! – hahotázta. A lányok-asszonyok arcát pirosság futotta el. Vékonyné fürgén visszaült, Veron pedig fizetett, és átsuhogva a vendéglő asztalai között az Árkádiába sietett, hogy délutáni munkaóráit ledolgozza.

A kereskedés előtt azonban maga a tulajdonos, Stein Ede úr várta.

A szabadkai városháza (1912, Komor Marcell, Jakab Dezső)

A frissen befejezett városháza, ahová Dujmovics kapitány ellátogat A fekete zongora utolsó fejezetében.

A fekete zongora 7.

Vékonyné szakavatott és szorgalmas hírügynökségi munkájának hála délutánra már az egész városban Vili tragikus elmúlásáról beszéltek. Ahogy azonban a nem hivatalos forrásból való tudakozódás esetén gyakran megtörtént, az eseménynek csak kevés mozzanata került változatlanul, az igazsághoz híven napvilágra. Veron gyanította, hogy szükség lesz az ő minden kétségen felül hiteles szemtanúi beszámolójára, mivel útközben többen is megállították, és olyan kérdéseket tettek föl neki, mint:

– Tényleg egy pisztoly volt Vili kezében?
– Kinek a monogramja volt a gyilkos ezüst tőrön?
– Dujmovics oroszlánkarmolásokat talált Vili hátán?
– Az olasz cirkuszosok féltékenységből tették el láb alól Vilit, mert az ő bolondjuk nem volt akkora tréfamester, mint Vili?
– Vili a zsidó összeesküvés áldozata? – böködte meg Veron mellkasát a sétálóutcán az özvegy Kökényné.
A lányt ezen a feltételezésen a korábbiaknál is inkább elcsodálkozott.
– Lizi néni honnan vette ezt a képtelenséget?
Kökény Lizi, született korbáti Korbáth Elizabetta felhajtotta özvegyi tüllfátyolát, hogy nagyobb fontosságot biztosítson szavainak, és Veron arcába suttogta:
– A parasztok beszélik!
Veron türelmetlenül legyintett.
– Mit tudnak a parasztok az egészről? Én, Lizi néni, ÉN ott voltam! Én még láttam, ahogy Vili kétségbeesetten néz rám, és egy melankolikus utolsó sóhajjal búcsút vesz az élettől. Szerintem, ha zsidó összeesküvésről lenne szó, arra biztosan utalt volna, legalább az utolsó szavával. Vagy megpróbált volna vérével egy nagy ZS-t a földre írni… de nem írt semmit – szontyolodott el a lány. – Csak meghalt, és kész. Slussz, passz.
Kökényné úgy nézett Veronra, mint kotlóstyúk a tojásból még épp csak kikukucskáló csibére.

– Vili a Rosenberg Samunak dolgozott – közölte titokzatosan, egyszersmind ellentmondást nem tűrően. Egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a napernyőjét (kis híján megfosztva vele Veront a szeme világától), és méltóságteljesen elsétált.

Veron egy percig döbbenten bámulta a távolodó asszonyságot. Aztán vállat vont, és a Nagyvendéglő felé vette az irányt.

A Nagyvendéglő olyan tökéletesen vendégcsábító, forgalmas helyen épült Ókanizsa szívében, hogy egyetlen más mulató vagy kocsma sem vehette fel vele a versenyt semmilyen tekintetben. Egyik oldalról a kései rózsáktól illatozó templomkert és közepén az őrangyalok tiszteletére felszentelt öreg nagytemplom szegélyezte, a másik oldalról az egykori községháza helyén épülő városháza gömbakácos parkja a kispiac standjaival. Szemben, a teraszon túl húzódott meg szerényen Vékony doktor sűrűn látogatott rendelője és lakása, a mellett pedig az intelligencia és a városi notabilitások gyűléseinek, mulatságainak helyt adó Úri Kaszinó. A Kaszinó és a Nagyvendéglő Ókanizsa kevés emeletes épületei közé tartozott, így akkor is szemet szúrtak volna helybelinek-idegennek, ha történetesen nem a Főtéren terpeszkednek, vagy nem a kifejezetten élénk társadalmi élet helyszíneiként tartják őket számon. Veronnak néha az az érzése támadt, mintha a Nagyvendéglő a törökök óta ugyanazon a helyen szolgálta volna kávéjával, pálinkájával és söreivel a józan életűnek mondott, de vérmesnek tartott ókanizsai közönséget, és a templomot, a községházát meg az összes többi méltóságos épületet hozzá illesztették volna. Hisz ki tudja, a tisztes polgárok látogatták volna-e oly buzgón a vasárnapi miséket, ha utána nem térhetnek be a Nagyvendéglőbe, leöblíteni a torkukat fojtogató tömjénfüstöt. Maga Mátyás Márk apátplébános is rendszeresen jelenlétével tisztelte meg a közhasznú intézményt, hogy, miután levetette aranyhímzésektől súlyos miseruháját, kifényesedett könyökű fekete reverendájában személyesen is elvegyüljön nyája körében.
Hétköznap délutánhoz képest most valamivel sűrűbb csoportokban ücsörögtek a vendégek a Nagyvendéglő teraszán. Veron biztos volt benne, hogy ide is elért a rémeset híre. Ha ez másból nem, hát abból világossá válhatott előtte, hogy a társalgás zaja kissé elült, ahogy ő elhaladt az asztalok mellett. Az emberek olvasni próbáltak az arcából. No persze Veronról, az iskolai színjátszókör egykori Blaha Lujzájáról könnyedén leperegtek az efféle próbálkozások. Közönyösen, a vendégekre egy pillantást se pazarolva lépett a vendéglőbe. Céltudatosan a pult felé irányította lépteit, ahol a Dávidné által csak Giziként emlegetett Giselle fogadta.
– Kiváló alakítás, chérie! Bravó! A nagy Sarah Bernhardt is tanulhatna tőled, Véronique! – tapsikolt ironikus mosoly kíséretében a Nagyvendéglő énekesnő-pincérnője, egy párizsi ügyvéd és egy bácskai dajka szerelemgyermeke.
– Nem tudom, mire gondolsz, édes egy Giselle-em – válaszolta fennhéjázón Veron. Rendelt egy feketét és némi szódavizet, majd becsukta maga mögött a női szalon ajtaját.
A Nagyvendéglő kizárólag hölgyek részére fenntartott terme meglepő módon teli volt vendégekkel. A könnyű tonettszékek szinte mindegyikén ült valaki, a fehér és fekete szoknyák fodrai egymáshoz súrlódtak, ahogy egy-egy újabb vendég betért a szalonba. Veronnak kétsége sem volt afelől, mi okozta a nagy forgalmat. Ha lett volna is, Vékonyné neki címzett süvítése hamar eloszlatta volna.
– Veronkaaaa! Végre! Azt hittem, már nem is jössz! – mutatott az egyetlen szabad székre az asztalnál. – Pedig foglaltunk neked helyet, ami nem könnyű egy ekkora pletykára éhes tömegben.
Az asztalnál Zsike nénin kívül a lánya, Annuska és Bernát Böbe, a köztiszteletnek örvendő Bernát ügyvéd ifjú felesége várta epedve Veront és beszámolóját a példátlanul izgalmas eseményről. Giselle, aki meglepő gyorsasággal hozta ki Veron feketéjét (a női közönség fintorogva nézte, ahogy a lány nemet int a Böbe által kínált tejszínes kannácskára és a cukros csuporra), maga is lecövekelt az asztal mellett, és elengedte a füle mellett a pincérnőt követelő kiáltásokat.
– Mondd már! – rángatta meg Annus Veron kék vászonblúzának az ujját.
– De hát mit mondhatnék? – fuvolázta álszerényen Veron. – A doktor bácsinál én sem igen tudok többet… Nos, megengedem, talán egy kicsivel mégis többet tudok, de az édesapád már bizonyára mindent elmondott neked, drágám.
A csipkés-fodros-kalapos tömeg közelebb húzódott Vékonynéék asztalához, és ritkaságszámba menően síri némasággal fülelt. A szőke Annus fölkacagott. Nevetése ezüstösen visszahangzott a csöndben.
– Veron, most nem a Lady Macbeth vagy, ne játssz itt nekünk! Tudod jól, hogy a papa egy mukkot se szól az orvosi dolgokról. Mesélj már, szépen kérlek!
– Igen, Veronika, meséljen! Látja, hogy itt mindenki majd eleped a maga szavaiért! – kérlelte szívszaggatóan Böbe.
Veron várt még egy percet, hogy az olthatatlan női tudásszomj a végsőkig fokozódjon. Amikor már szinte tapintani lehetett a kíváncsiságot, a hölgyközönség egyes tagjai pedig a fulladásos halál völgyében jártak a lélegzés régtőli visszafojtása okán, a régi Lady Macbeth–alakítást idéző halk, hátborzongató hangon beszámolt a reggeli eseményekről.

A Haynald Leánynevelő Intézet (Ókanizsa)

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanénék leányneveldéje, hol is Veritas nővér pallérozta Veronika elméjét. (S később az igencsak világias oktatószemélyzet egy Baráth Katalin nevű leány ásványi nyerseségű személyiségét is e helyütt faragta.)

A fekete zongora 6.

2. fejezet

– Édesapám, nagy szerencse, hogy magának nincsen aranyórája! – mosolygott a húsleves gőzén át Dávid Szilveszterre a lánya, miután befejezte a mesélést.
Az öreg Dávid egykedvűen kanalazta a levest. Az ő apja honvédként harcolt Kossuth oldalán, és sokkal cifrább történetekkel is tudott szolgálni, ha kapálás meg aratás közben kifogyott a szó a társaságból. Egyébként se nézte jó szemmel, hogy a lánya, Veron azokat a szemétre való irományokat olvassa. Ő maga felnőtt korában tanult meg olvasni, és az imakönyvön meg a kalendáriumon kívül nem is igen olvasott mást. Mégis a város egyik legsúlyosabb szavú polgárának számított. A templomban a polgármester meg a doktor padsorában volt a helye (ami csakis az első sor lehetett), akárcsak a közgyűlésben. Tekintélyét azonban nem pusztán a bölcsességének köszönhette: a 70 hold föld, amit szorgos munkával és okos nősüléssel szerzett, legalább annyit nyomott a latba, mint parancsoló természete. Mostanában kedve szerint élhetett befolyásos szerepével, mivel a földek művelésének gondját fia, Jóska, Veron egyetlen testvére levette a válláról, és a család nyár idején is a tágas, nem csak paraszti mércével komfortos ókanizsai házban maradhatott.
– Nem tetszik ez nekem. És az Úristennek se tetszhet. Mire való megölni egy szerencsétlen bolondot? Hát kinek árthatott az a féleszű gyerek? – tette le a kanalat. – Vékony doktor mit gondol?
Veron egy tiszta tányért tolt az apja elé, és teleszedte kolbászos krumplifőzelékkel.
– Én hiába kérdezgettem. Pedig még Annuskát is rávettem, hogy faggassa, ha én éppen nem érek rá. De semmi érdekeset nem nyilatkozik. Várja a zentai főorvost. Csak ennyit mond. És maga mit gondol, édesapám, kié lehet az óra?
Az öreg Dávid keresztet vetett a kenyérre, aztán megszegte.
– A plébános úrnak biztosan van arany zsebórája… A püspök úrtól kapta az ezüstmiséjére.
– Aranyórát ezüstmisére? Micsoda stílustalanság! Pedig ízlés dolgában mindig élen járt az egyház – jegyezte meg Veron.
– Vigyázz a szádra, te lány! – förmedt rá Dávidné, aki ennél többet nemigen szólt a lányához, amióta Veron a fejébe vette, hogy nem férjhez megy, hanem inkább dolgozni. Dávidné nehezen viselte, hogy a tehetős gazdafeleségek közül csak az ő lánya nem ment még férjhez, pedig maholnap betölti a huszonhármat.
– Aztán a polgármester úrnak is fityeg egy az oldalán… – gondolkodott el az öreg Dávid a levegőt bámulva.
Veron ezt sem hagyta megjegyzés nélkül.
– Feltételezem, a fogával együtt vette. A kettőt biztosan olcsóbban adta a pesti aranyműves.
Dávidné ezúttal nem kommentálta a közbeszólást. Herczeg polgármester csak egyetlen pillanatig volt a város legnépszerűbb embere: amikor bejelentette, hogy sikerült Ókanizsa nagyközséget várossá nyilváníttatnia. A közgyűlés azon melegében meg is választotta első polgármesterének. De a helybeli gazdák szemében sosem lett több, mint urizáló pesti, „idegen” ügyvéd – az, aki tulajdonképpen volt is.
– Lehet, hogy a polgármester tette. Talán Vili kileste valamelyik titkos ügyletelését! – rikkantotta Veron.
Dávid lemondóan csóválta a fejét.
– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb. Ha Vili bármit is látott volna, akkor se jött volna rá, hogy mi az, amit lát. Hogy titkolnivaló-e, vagy mindennapos dolog. Én azt hiszem, hogy az egyik legény túlságosan is sokat nyakalt a Veres kocsmáros lőréjéből, és csak úgy, a maga kedvére megszurkálta azt a szerencsétlent.
– És az aranyóra? A legények nem hordanak ilyesmit a zsebükben. Olcsó kölni, bugylibicska, néhány pengő… mást nem szoktam látni náluk.
– Nem csodálom. Esztendők óta nem láttál egy legényt se közelről, kisasszony – vágott közbe Dávidné, aki sosem tudta megállni, hogy napjában 2-3 célzással szóvá ne tegye az elégedetlenséget, amit Veron keltett benne önfejű és számára megmagyarázhatatlan viselkedésével.
Veron nem vette szívére az anyja megjegyzését.
– Édesanyám, látok én elég legényt a boltban! Zsákszámra veszik a képes füzeteket a vadnyugati mesékkel. Sok kép, kevés szöveg. A sok betű biztosan megülné a gyomrukat, és akkor hogy ihatnának versenyt egymással a Veresnél? És hogy ronthatnának rá az utcán a védtelen, egyedülálló nőkre?
Dávidné elvette Veron elől az üres tányért. Aztán csípőre tett kézzel replikázott.
– Ha azokra a védtelen nőkre gondol a kisasszony, akik szégyenszemre sötétedés után baktatnak hazafelé egyedül a ligetből, én azt mondom, azok meg is érdemlik! Egyesek ugyanis munka után nem átallják a Nagyvendéglő felé venni az irányt, és azzal a kapcarongy Gizivel tölteni az idejüket, ahelyett, hogy…
– Asszony! Ne pörölj! – mordult fel az öreg Dávid. – Majd megtanulja a mi lányunk a saját kárán, hogy mit szabad, és mit nem.
Dávidné úgy dobta bele a mázas tányérokat a mosogatódézsába, hogy csak úgy csörömpöltek.
– De mire megtanulja, az egész város a szájára veszi!
– Édesanyám – kelt föl az asztal mellől Veron -, a piaci kofák meg a szomszédasszonyok korántsem egyenlők az egész várossal. Vannak mások is, okosabb és érdekesebb személyek, akik nem törődnek a kósza pletykákkal.
– Veron, ne feleselj az anyáddal – állt föl Dávid is. – Inkább keresd elő a pipámat és azt a jóféle adorjáni dohányt. Lassan mehetsz vissza a könyvek közé, mindjárt három óra – sandított a kakukkos órára, ami a ház nagy büszkesége volt, habár fejfájdító zajjal ketyegett. Veron bátyja, Józsi hozta a szegedi búcsúból alig pár napja azzal, hogy e míves alkotás egyenesen Indiából került az Alföldre. Veron azonnal hangot adott a kételyeinek, amit Józsi erőteljes copfhúzogatással torolt meg. Pedig egy 25 esztendős, meglett, birtokos-családos férfiúhoz nem volt méltó ez a viselkedés. Józsi felesége, Piros, aki komoly tekintetével és 21 évesen már 2 gyerekkel Veron szerint inkább Dávidnéhoz illett, mint a tréfára mindig kapható Józsihoz, mosolytalan arccal vette tudomásul a testvérek tettetett civakodását.
Veron eleget tett az atyai felszólításnak. A fényűző Dávid-pipakollekcióból kiválasztotta apja egyik hétköznapi pipáját. Alaposan, szakértelemmel megtömte, és Szilvi bácsi kezébe adta. Aztán a Nagyvendéglőbe sietett, hogy megválaszolja a jobb ókanizsai közönség feltehetően számos kérdését a bűnügyet illetően.

Elkészült a borító!

Nádor Péter műve

A Párisi Nagyáruház harisnyaosztálya 1900 k.

A fekete zongora 5.

Mire Vékony doktor végzett a holttesttel, a rendőrkapitány is megérkezett. Dujmovics Lázóért Veron sietett a házba, ahová a kapitányságot szállásolták, míg az új városháza fel nem épül, és a rendőrök el nem foglalhatják benne a nekik szánt szobákat. Veron időközben magához tért annyira, hogy Dujmovics kapitánnyal szűkszavúan csak ennyit közöljön:
– Vékony doktor úr kéreti a kapitány urat, sürgős bűnügyben. – Így sikerült megúsznia, hogy újból be kelljen számolnia a gyilkosság hihetetlen tényéről. Vékony doktor könnyen hihetett a szavainak, hiszen kislány kora óta ismerte. De a kapitány újsütetű polgára volt a városnak. Dujmovics Lázó alig néhány hónapja került a városi rendőrség élére, és rendkívül elégedetlen volt a kisvárosi nyugalommal. Ókanizsán az évi néhány kocsmai késelésen és lányszöktetésen kívül csak a szerelmi bánatukat marólúggal csillapító cselédlányok esetei adtak a rendőrségnek munkát. No meg a piaci tolvajlások. Lázó úr, aki korábbi állomáshelyén, a megyeszékhely Zomborban jóval eseménydúsabb munkához szokott, nehezen viselte a tétlenséget.
– Az én őseim egytől egyig harcos granicsárok voltak, akik vérükkel védték maguk, magyarok földjeit a töröktől! – harsogta rendszeresen, ha a Nagyvendéglő asztalainál gazdák ültek a közelben. Nyomatékul meg-megcsördítette a kardját, ami mindig az oldalán függött. (A rossznyelvek szerint még éjszaka is, lévén Lázóné, egy sötét dél-szerbiai szépség, maga is igen kardos menyecske.) A gazdák eleinte szétrebbentek a nagy kardcsörtetésre. Azóta már megtanulták, hogy Dujmovics kapitány is csak olyasfajta kutya, amelyik ugat ugyan, harapni azonban még senki se látta.
– Már azt hittem, Rózsa Sándor lefogása után sose lesz errefelé ölés! – nyitott be most a várhatónál kevésbé zord arckifejezéssel az Árkádiába. – És tessék, mégis! Milyen kár, hogy csak ez a város bolondja akadt meg a kés hegyén… Hát milyen ügy lesz ebből, doktorkám? – vágta hátba Vékonyt olyan gyöngédséggel, hogy a derék orvos kiejtette kezéből a táskáját.
– Ismeri ezt a bicskát, Lázó?
A gyilkos szerszám már egy vattacsomóba tekerve hevert az Árkádia pultján, alig egy asztallapnyira a márkiné és a lovag könnyfakasztó románcától.
A kapitány fölvette a bicskát. Alaposan megmustrálta.
– Láttam már ilyet, nem is egyet. A kocsmákban minden második legénynek hajszálra ugyanilyen bicskája van. Ami nem csoda. Az öreg Bicskei csak ezt a fajtát csinálja, no meg a disznóölő késeket – sóhajtott elégedetlenül a kapitány. – Látom, maga már végzett a Vilivel. Szólna a legényeimnek, hogy jöjjenek a hulláért? Én addig kikérdezem a kislányt.
– A kórházba vitetem a corpust, ha keresné netán. Még ide kell telegrafálnom a zentai törvényszéki kollégát is. Gyilkosság esetén ez az előírás. No meg hátha ő többet lát, mint én. Ne felejtse, Lázó, nekem 10 éve nem volt dolgom gyilkossággal.
Vékony becsukta a táskáját.
– Ó, és még valami, kapitány úr! Lehet, hogy egyik bicska olyan, mint a másik… de fogadni mernék, ilyennel nemigen találkozott a kocsmákban – térdelt le a doktor újból Vili mellé, és kihúzott egy csillogó tárgyacskát a fiú ujjainak még langyos szorításából.

Veron, aki a sarokban épp kezdte unni a tétlen várakozást, közelebb lépett, hogy megszemlélhesse, mit szorongatott Vili az utolsó perceiben.
– Lám, lám, egy igazi aranyóra! Ilyen tényleg nem sok akad a városban – tette zsebre a bűnjelet Dujmovics kapitány diadalmas mosollyal.

Ignotus "A fekete zongora" c. versről (1908)

Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. "Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora." Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.

Ady ajánlása Lédának (Új versek c. kötet)