Összetört csokoládészívek I.

 Gizella (Vörösmarty) tér, a lebontott Schickedanz-féle földalatti lejáróval

„Hozzávalók: 70 gramm kakaó, 70 gramm vaj, 280 gramm liszt, 280 gramm cukor, 3 tojás, vanília, 2 késhegynyi ammónium.”

Veron könyékig lisztesen, összehúzott szemmel silabizálta a könyvet, amelyből a csokoládés perecek című tételt pécézte ki a célból, hogy szakácsművészetét tökéletesítse. A Nő szerkesztőségében egyre-másra érték a kudarcok (az ő felfogásában rendkívüli csapást jelentett például, hogy vetélytársa, a látványosan igyekvő Tóth Klementin kísérhette el Marát a Jászai Marival készülő beszélgetésre), amelyeket méltóságán alulinak tartott volna hisztérikus reakciókkal vagy újabb könyvek vásárlásával orvosolni. Így tehát aznap, amikor Tóth Klementin ötsoros cikke az amerikai választójogi tüntetésekről a címlapra (pontosabban a címlap alsó sarkába) került, Veron úgy döntött, tojáshabba és csokoládéfőzésbe ömleszti a pulykamérget.

A szakácskönyv, amit Pestre utazása alkalmából kebelbarátnőjének, Annuskának az édesanyja, Zsike néni csempészett a bőröndjébe, csakis süteményrecepteket tartalmazott. Zsike néni szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy Veron tűrhetően boldogul, ha krumplilevest vagy tökös gabanyicát áhított a háznép, ám amikor úribb fogások kerültek szóba, a lány tudománya csődöt mondott.

– Tudom én, hogy Arany János balladáiból szívrepesve rittyentenél halászlevet is akár, lányom. De néha nem árt, ha másféle könyvet is forgatsz – rázta felé figyelmeztetőleg a mutatóujját Zsike asszonyság, aki szinte második anyjaként bánt vele. Vagy harmadikként, amennyiben Veritas nővért is a tiszteletbeli anyák között tartjuk számon.

Ennek az egyelőre inkább nyomdafestékszagot, mintsem süteményillatot árasztó könyvnek a lapjai fölé görnyedt most Veron. A könyv sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint várta. Egy kivételes képzelőerővel rendelkező egyén esetében ugyanis a sütemények, torták, bonbonok leírása alig-alig különbözik a megvalósult formájuktól. Veron tehát már az első ötven oldal elmélyült tanulmányozása után eltelt a málnás kosárkákkal, farsangi fánkokkal, grillázs tortákkal, úgyhogy a kezdetinél jócskán csekélyebb lendülettel fogott a cukrászosdiba abban a kávéház feletti konyhában, amit rendszerint Argyelán Mara cselédlánya uralt. Kivéve, amikor éppen szabad estéjét töltötte Pest valamely olcsó mozijában, mint ahogy ez alkalommal is. Veron időlegesen birtokba vette hát a takaros rendben tartott, fehér falú, polcokkal bélelt aprócska konyhát, amelyből a még kisebb cselédszoba nyílt.

– „A kakaót oldjuk fel tűzön 35 gramm vajban, azután keverjük el még 35 gramm vajjal, liszttel, cukorral, a tojással, vaníliával és két késhegynyi ammóniummal…" – olvasta félhangosan a lány, miközben ujjait a cselédlánytól titokban kölcsönzött köténybe törölte . – „Ebből a pépből a vajjal kikent sütőpléhen pereceket dresszírozunk, és sütés után vaníliás mázzal bevonjuk.” Dresszírozunk? Minő sajátos, szinte költői kifejezés! – jegyezte meg, és elszántan lapátolni kezdte az előírt mennyiségű, átszitált lisztet a magas falú lábosba. A lisztpor felszálló köde ingerelni kezdte az orrát. Végül nem bírta tovább: jókorát tüsszentett. Abban a pillanatban sűrű kakaófelhő szállt fel a keze ügyében lévő dobozból, amibe a holland élelmiszeripar kifinomult termékét csomagolták. A felhő belepte Veron orrát, száját.

A lány behunyt szemmel, óvatosan igyekezett letenni a kakaósdobozt. Jócskán elmérte a távolságot, minek köszönhetően a doboz a padlón puffant. Veron félve nyitotta ki a bal szemét. Sajnos bekövetkezett, amire számított: az értékes, sűrű, egészen sötétbarna kakaópor java kiömlött, és egy rögtönzött strand benyomását keltette, ahogy homokként apró buckákban szétszóródott a konyhakövön.

 Veron visszanyelte az ajkára toluló szitkok tömegét, és a seprűért indult. Feltakarította a kakaót. Aztán mindent akkurátusan visszapakolt a helyére, nehogy Manyi, a vastag derekú, öreg cseléd bepanaszolja Marának. Végül is ingyen lakott barátnőjénél és felettesénél a csöppnyi sarokszobában – igyekezett hát megtartani Manyi jóindulatát, aki már így is neheztelt rá, amiért (szerinte) Veron sosem evett eleget az ő páratlan főztjéből.

A lány kabátot vett, és fejébe csapta kék szalagos szalmakalapkáját. A kalapra igencsak ráfért volna egy lakkozás.

– Márpedig ma én kuglert fogok falni, és duplahabos csokoládéval öblítem le! – jelentette ki Veron egy olyan matróz elszántságával, aki egy világ körüli hajóút végeztével először ront be egy szárazföldi kocsmába.

Április dereka lévén a késő délutánt még beragyogták a nap sugarai, ügyesen cikázva az Andrássy út palotáit elválasztó kertek fiatal fáinak frissen kihajtott levelei között. Veron ellenőrizte, hogy magával hozta-e a tenyerében kétszer is kényelmesen elférő bugyellárisát, benne a pénzzel, amit a cukrászművészet édes remekeire szánt. Aztán lesietett a földalattihoz. Mint minden alkalommal, most is hiányolta a Schickedanz tervezte díszes házikót, ami az oktogoni lejárót a közelmúltig óvta a széltől és a huzattól, és amit a város mai közönségének ízlése túl ódivatúnak talált, majd kíméletlenül lebontatott. Veron már csak képeslapokról ismerhette.

A kocsi hangos csattogással futott be az állomásra. Veron megemelte sötétkék szoknyája szegélyét, és belépett. A többi hölggyel ellentétben nem igyekezett a jármű nők számára elkülönített sarkába. Sokkal inkább vonzotta a kocsi ellentétes vége, ahol a dohányzó úriemberek kaptak saját helyet – de odáig egyelőre nem merészkedett el. Meglehetősen sokan választották ezen az estén a földalatti vasutat. Szégyellős mosolyú, fehérbe-csipkébe bújtatott kamaszlányok, talpig feketébe burkolt nagynénikbe karolva; sápadt, cilinderes tisztviselők; karikás szemű, selyemsálas bonvivánok, akik számára csupán most kezdődött a nap, de szájuk sarkában már ott füstölgött a pipa, valami orrfacsaró keleti dohánykeverékkel tömve. „Megkezdődött a ligeti szezon” – jutott eszébe Veronnak az ok, amiért ekkora a tömeg. Egy borvirágos orrú, tömött pofaszakállas úr rákacsintott a kalapja alól, mire a lány felháborodottan lépett arrébb két lépést.

 Szerencsére alig néhány állomásnyi időre kellett elviselni az egymáshoz préselődő emberek szagát, hangzavarát. Mire a kocsi a Gizella téri végállomásra becsattogott, a belvárosba tartók már moccanni sem tudtak egymástól, annak ellenére, hogy a Váczi úti megállónál sokan befejezték az utazásukat.

Veron boldogan szippantott a friss levegőből, amit a Gizella téri parkocska fáinak virágai fűszereztek illatukkal. No meg a parfümben fürdő, hófehérre púderezett arcú hölgyek, akik tucatjával kászálódtak le a Vörösmarty márványszobra elé begaloppírozó fiákerekről. Veron dühösen rángatta aznap már próbára tett orrát. Majd megenyhült, és komoly ábrázattal pukedlizett a márványba öntött költőóriásnak. Végül hátat fordított neki, és a maga célratörő módján beviharzott a tér közepén magasodó, méltóságteljes palota ajtaján, még mielőtt egy háromtagú, de hangerőben egy regimenttel felérő hölgycsapat odaért volna. A Gizella teret apró, sebes lépéseikkel átszelő leányok és asszonyok ugyanis egyként abba az épületbe tartottak, ahová Veron is. Amelynek büszke és talán kissé mogorva homlokzatán ragyogó betűkkel ez állt:

KUGLER – GERBEAUD.

Borítópremier!

Jó néhány hét gyürkőzés után (nem én gyürkőztem) pont került erre az i-re is. Kéretik örömmel szemlélni. (Tegnap este érkezett, utána másfél óráig csak bámultam. Hiúság, én vagyok a neved!) Kuszkó Rajmund műve, aki az Agave sok egyéb gyönyörűséges és messziről felismerhetően agavés borítóját is műtötte.

Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!

Amíg Veron belekóstol a konyhaművészetbe (és én már tudom, milyen eredménnyel!), és belekeveredik bizonyos süteményekkel kapcsolatos titokzatosságokba, addig röviden:

• befejeztük a kézirat polírozását, minek következtében egy új jelenet és sok-sok új információ keveredett az események közé,
• a regényhez, mint jeleztem, hozzácsaptunk két rövidebb történetet; az egyik, a 200 lovas itt, a blogon is olvasható, a másik teljesen új (annyit mondhatok, hogy ez utóbbi sincs híján egy hírességnek, de Adyhoz képest talán kevéssé kézenfekvő alakra számítsatok),
• rávethettem vigyázó szememet a borító közel végleges verziójára; mint látni fogjátok, erősen különbözik a prototípustól, egyszerre régimódi és sokat sejtető, miközben úrilányosan tetszetős is,
• ígéretes megjelenési lehetőségekről érkeztek hírek (őszintén remélem, a megvalósuláshoz nem kell egy vámpírt is beleszőni a sztoriba - nem mintha nem tudnám megcsinálni, nyilván meg tudnám :)
• a jelen állás szerint a Könyvhéten engem is kiűznek dedikálni (június 5., szombat), a pitymallati időpont (10 óra!!!) miatt azonban az AGAVE KÖNYVEK standja mögött keressetek inkább, ahogy egy hullámkarton paplan alatt hortyogok (és ha már így megemlítettem kiváló kiadómat, szólnék, hogy a Könyvhétre jön ám az új Kondor-kötet is) ÚJ: addig nyifogtam, amíg le nem csúszott az időpont délután 4-re.

Szóval míg a Gizella téri kuglereken megszilárdul a cukormáz, tekintsétek meg a mellékelt összeállítást a békebeli pesti közlekedésről.

Ó, holdsugár

(Egy kitépett füzetlapon)

Mara kedvesem!

Nincs bennem kellő tehetség szavakba önteni azon érzemények kellemdús voltát, melyek azóta áramolnak boldog zuhatagban szívem egyik zugából a másikba, hogy tudomásomra jutott, Medgyaszayt Te magad épp olyan hévvel imádod, mint én.

Az öröm, hogy osztozunk a kor előadóművészetének e legnemesb jelensége irányában táplált rajongásban, arra késztetett, hogy ajánljam e hangos lemezt, melyre Jacobi egy operettjét vésték az ügyes gépezetek, benne Idolunk fennen szárnyaló vocaljával. Különösképpen a holdsugaras dalt kedvelem. Midőn éjjelente a metropolis zsibongásától kényszerű éberséggel állok az ablaknál, s ellenséges pillantásokat vetek a gonoszul kövéredő, gyanúsan hideg égitestre, addig hallgatom Vilma énekét, mit a gramofón készülék mágiája képez életre octogoni kicsiny szobámban, mígnem újólag ágyamba térek.

Hallga csak:

Ó holdsugár

Végtére álmot erőszakolok szemeimre, hogy reggel A Nő kies redactiojában meg ne észleld fáradtságomat...

Csókol

Veron

Ismeretlen Blogger emlékműve

A „ne állj szóba idegennel” szülői figyelmeztetése olyannyira a reflexeimbe ivódott, hogy akkor se kérdezek meg ismeretleneket, hol van a szentendrei skanzen, ha tévutam, teszem azt, a pestszentlőrinci Béke térig vezetett. Mert hát ugye Az Idegen bármikor előveheti azt a kézigránátot.

Minekutána ismeretlenekkel szembeni elvárásaim, mondhatni, ilyetén módon redukáltak, minden kedvességet, ami ismeretlen emberektől származik, megdöbbentőnek találok. Ezért az, hogy könyvesbloggerek szép számban olvassák a könyv kísérleti példányait, sőt, írnak róla (a saját kezükkel!), sőt, szépeket írnak róla!!! (szintén a saját kezükkel), anélkül, hogy közeli rokonaik foglyul ejtésével kényszeríteném őket erre, számomra már-már megrendítő.

Lássuk, kiknek tartozom köszönettel, amiért megemlékeztek A fekete zongoráról, kik azok, akiknek a megállapításait talán még a tökéletesített, kereskedelmi forgalomba kerülő kiadás ajánlóoldalán is idézhetjük majd. (Erről majd Odafönt döntenek, és ha valóban sor kerül rá, természetesen mindenkitől szépen és egyenként kérek engedélyt.)
A sorrend random, és ha bárkit is kifelejtettem volna, kíméletlenül figyelmeztessen.

Nima / Keményfedél

Ugyanitt bónusz a Kortárs magyar írónők bejegyzésben.

Könyvkolónia - 1sx

Cs. P. a könyvmoly

Tessa / Juharfa

Moly

És ami különösen kedves, példány híján a Moly tagjai küldözgetni kezdték egymásnak szerte az országban azt az egyet, amit egy kedves ismerősömnek adtam.

Amit pedig az intézményes irodalom képviselőjeként (személyesen ugyancsak nem ismert) Szilágyi Zsófia írt a Literára. (Álljunk meg egy pillanatra: ez az ember már Móricz Zsigmondról is írt monográfiát!)
Neki különösen is hálás vagyok, hiszen a kritikája nyomán talált meg a kiadó.

Más.
Végre, végre, végre végére értünk a kézirat köszörülésének. Legalábbis egyszer, mert az olvasószerkesztő rundja még csak ezután következik. Az átírás, csiszolgatás önmagában, ha nem is boldogító, de kellemes bíbelődés lehetne, ha nem a munka előtt-után megmaradt időmorzsákból kellene órákat zsákmányolni hozzá. Így azonban talán túl hosszúra is nyúló folyamat kerekedett belőle. A lassúságra a szerkesztő (isten áldja meg aprólékos és helyenként nyilván idegölő munkájáért) szelíden csak a minden levél végén elköszönő fordulatként alkalmazott „várom a folytatást” mondattal utalt.

Viszont: jó hír lehet a regényt korábban kivégzőknek, hogy két novellával is bővül a könyvheti kiadás. Az egyiket minden bizonnyal a blogon már közreadottakból választom (esetleg segíthetnétek, melyiket – nyilván tökéletesített formában). A másik viszont teljesen új darab lesz, most töröm éppen a fejem, miféle kalamajkába keverjem Veront. Jelenleg úgy tűnik, a történet a könyvbeli eseményeket megelőző időkben játszódik majd.

Remélhetőleg legközelebb a borítótervről is hozhatok híreket. (Ugyanis új ruhába öltözik a Zongora, ha még nem említettem volna.) Muszáj lesz, mert a nyomdai határidőig már csak sovány hetek vannak hátra…

Másik nélkül nincs

„Más emberek nélkül sok tekintetben lehetetlen volna írni”, szögezi le A. L. Kennedy, neves skót írónő és stand-up komikus. (Irigylésre méltó kombó.) Majd egy szívmelengetően közvetlen hangú blogbejegyzésben kifejti, mire is gondol pontosan.

A megállapítással kénytelen vagyok egyetérteni. Nem mintha gyárilag nem lennék tehetséges magánzó; általában egyetlen arckifejezéssel sikeresen fagyasztom másokba a szót, küldöm el őket a francba. (Ennek a képességnek a közérdekű járműveken rendkívüli hasznát veszem.) És minél több az írni- vagy kitalálnivalóm, annál többször vágok emberevő képet, hagyom csörögni és elnémulni a telefont (ne reménykedj, nem hívlak vissza), mondom le a meghívásokat, tömöm be a fülem valami pszeudometállal. Ráadásul egy idő után már a mentegetőzésnek sem érzem semmiféle kényszerét.

Pedig, bármilyen nyálslágerszerűen hangzik, igenis szükségem van rád, és gyötör a lelkiismeret, amiért lekoptatlak. Miközben tisztában vagyok azzal a paradox adottsággal (tudom, te is tudod), hogy kitalálni, megírni valamit magányos tevékenység; ugyanakkor te vagy az, akinek írok (hazudik, aki azt állítja, csak az asztalfióknak), a te véleményedre vagyok kíváncsi, te vagy az is, akit szórakoztatni akarok. Ha te nem lennél, a szereplőimből hiányozna az élet.

Szóval ez a mentegetőzés helye és ideje. Te, aki minden apró munkámnak széles mosollyal örülsz, te, akit tizenhét év barátság ellenére is csak félévente hívok fel, te, aki az egészségemért aggódsz („eszel rendesen, fiam?”), te, aki veszed a bátorságot, hogy a véleményemet kérd, és sajnos meg is kapod, te, akinek együtt kell dolgoznia velem – itt akár az is jöhetne, hogy adj egy percet nekem az életedbő-ő-ől, de nem –, nézd el, hogy gyakran képtelenül mogorva vagyok, és ha rád nézek, egyáltalán nem látlak, mert éppen valami zseniális dolog jutott eszembe (igen, épp arról, amit te mondtál), ami a koponyámon belül azonnal fejlődésnek indult.

Ha kiteszem a pontot, úgyse tudsz majd megszabadulni tőlem. Egy-két napig legalábbis.

"Leírást nekem!"

Tenderpara.
Ez egy reklámügynökségi szófordulat arra a jelenségre, amikor nagyon akarunk egy bizniszt, ezért emberi erőforrásokat halomba, mint kereszt, időt-pénzt számolatlanul, az egyébként is legendává távolodott magánéletről meg ne is.

Tehát túl a decemberi kollektív tenderparán és az ünnepeknek titulált levegő utáni kapkodáson ma hajnalban végre nekiestem a kézirat átgyúrásának. Persze a postafiókom már tavaly megtelt a 7 darab fejezettel (azaz a könyv negyedével), amit a Szerkesztő gondosan átolvasott, kijavított, szétjegyzetelt. (Amúgy könnyű sodrású életem legfrusztrálóbb pillanatai közé tartozik, amikor láthatóvá teszem a korrektúrát egy docban. Ahogy terjengenek a piros és kék, szaggatott és kövér huzalok, és fojtogatják a nyomorult eredeti szöveget. Ahogy a margóra rátehénkednek a felkiáltójeles megjegyzések.)

A szolid ijedelmet feloldotta a kávé, és ahogy minél távolabb kerültem a hajnali öttől, annál kevésbé véltem hallani a szemhéjaim csikorgását. Módszeresen és szorgalmasan (ez a két dolog a magamfajta díszletmunkások szürke erénye) iktattam ki a megjegyzéseket, foltoztam be a szöveget.

A legkiáltóbb nehézség, amivel most, egy regény átírásának kezdetén találkoztam, az az ismételt „helyzetbe kerülés” – újra belesüppedni a világba, amiből majdnem egy éve kibontakoztam. Otthonosan mozogni a városban, ahol hónapok óta nem jártam. És legfőképp: visszacselezni az ujjaimba a stílust, a hangütést, a se-nem-könnyebb, se-nem súlyosabb mondatszövést, grammra-kilóra ugyanazt.
Ez az általános probléma.

A személyes pedig (az egyszerre kínos és kalandos korai ébredésen kívül) az alulírtság felszámolása. A Vaskezű és Acélízlésű Szerkesztő szerint túlságosan is óvni akartam a feltételezett olvasót a bemutató passzusoktól. De módszeresen és szorgalmasan el fogom sajátítani az ukázt, amit a Szerkesztő a megjegyzésben írt:
„Leírást nekem!”

Veron megcselekedte, amit!

"Ez most egy jó könyv. De én azt akarom, hogy csináljunk belőle egy kurvajót" - mondta a vasöklűnek ígérkező szerkesztő, és ez két olyan olyan mondat, amivel én sem igen tudok vitatkozni. (Pedig különben bármivel.)

Történt ugyanis, hogy bozótharcos-marketinggel megtámadtam néhány krimiolvasó irodalmárt (küldtem nekik könyvet), minek következtében egy nap fölbukkant a Literán egy pozitív hangú kritika A fekete zongoráról. Nyomában egy kiadó levelével. Levél levelet, szó szót követett, és most ott tart a könyv és benne ez a kicsit nagyszájú, hebrencs Veron, hogy pár hónap múlva rendes, becsületes kiadványként ott ücsöröghet barátocskái, Jane Marple, Hercule Poirot, Sam Spade meg Philip Marlowe (Marlowe, ne nyúlkáljon!) mellett. Nem beszélve Gordon Zsigmondról, aki akár ifjú szeretője is lehetne - de én mondom, nem lesz.

Pedig alkalom lenne rá, összeboronálni őket, mivel Veron valószínűleg nem egy, de talán három kötetben is beleüti majd mindenféle rémes és titokzatos ügyekbe az orrocskáját. Egyelőre azonban sok-sok munka tornyosul előttünk, hogy ez a történet a 2010-es könyvhétre makulátlan lehessen.

Következésképpen a jövendő hónapokban itt megszaporodnak a szerkesztéssel, át- és újraírásos dilemmákkal foglalkozó bejegyzések, Veron új kalandjai hátrányára. (Na meg az "Astoria 2028" munkacímű ifjúsági sci-fi hátrányára is, pedig van ám részletes szinopszis, két kész fejezettel!)

A blog- és könyvolvasóknak köszönöm a figyelmet meg a gyöngéd bánásmódot. Mindkettőre szükségem volt, van és lesz.

Lábjegyzet a Mágiához - 2. rész

Cselédkönyv 1927-ből

Bellozzi tanácsnok végül úgy határozott, hogy csak reggel látogassák meg a Kosztolányi-lakást. Amikor Veron fölkapaszkodott a Budapest város tulajdonát képező kocsiba, a tanácsnok azt is elmondta, hogy Kosztolányiné kérte a halasztásra.

- Elmesélte, hogy ők ketten rendkívül modern, s egyben rendkívül egészséges módszer szerint táplálkoznak. Csak növényt esznek. Abból sem akármit. Úgyhogy Ilona asszony minden délután leül a cseléddel, és apróra megtárgyalja, miféle zöldségeket szerezzenek be.

Veron szájtátva hallgatta Bellozzit.

- Micsoda??? Semmi szalonna? Még egy kis disznósajt sem?

A tanácsnok fáradt pillantást vetett a lányra.

- Gondoltam, hogy a maga gyomra meglehetősen konzervatív nevelést kapott… Nos, nem, az ifjú Ilona kézben tartja a háztartást. Nincs mese, azt esznek, amit ő jónak lát. És ez az egészségügyileg igen fontos tanácskozás maradt volna el, ha délután állítunk be hozzájuk.

- Pedig a költő úr igencsak sürgette ezt a látogatást. No persze ha rajtam múlna, én boldogan kihagynám azt a verset a kötetből. Eggyel kevesebb felszínes, l’art pour l’art semmiség. Nem fog hiányozni senkinek – jelentette ki a lány.

- Ezt nem tudjuk meg, mert meg fogjuk találni a verset. Kosztolányi a főpolgármester egyik legjobb barátja. A kudarc megengedhetetlen.

Veron kivételesen hagyta, hogy Bellozzié legyen a társalgás utolsó mondata. Ő maga szívesebben merült el a reggeli ködbe burkolózó villasor látványában. A Fehérvár felé vezető út csak nemrégiben került az építkezési helyek népszerűségi listájának elejére. A hatalmas telkek, az öreg fák, a gyér forgalom vonzotta mindazokat, akik kocsival vagy automobillal lerövidíthették a város szívébe vezető utat. Persze, ahogy az már lenni szokott, a fényűző, olaszosan világossárgára vagy alpesi hófehérre festett impozáns magánpaloták mögött egyre-másra épültek a bádogtetejű viskók is. Egyelőre azonban a (Bellozzi által csak „lumpenelemekként” emlegetett) napszámosok és a vidékről felköltöző cseléd- vagy bárcáslány-jelöltek még nem lepték el a környéket úgy, mint az öregebb városrészekben.

Kosztolányiék egy újonnan épült bérház második emeletén laktak. Bármilyen jó híre is volt Kosztolányinak a modern irodalomban, a lakás éppen csak kielégítette a polgári igényeket. Két szoba (az egyik a szalon) és egy aprócska cselédszoba állt az itt lakók rendelkezésére. Valamint természetesen a hall, amelynek küszöbére a hálóként és dolgozóként egyaránt funkcionáló helyiségből kicsordultak a német, angol, francia nyelvű lapok, könyvek, egyéb nyomtatványok.

Egy alacsony, törékeny, verébalkatú leányzó sietett Bellozziék elé. „Cselédre azért telik” – állapította meg Veron, aki mégiscsak egy parasztcsalád sarja volt, ahol az állandó belső személyzet a fényűzés netovábbjának számított. Kosztolányiék cselédje alig lehetett több tizenhatnál. Sűrű, fekete hajfonatát többször is körbetekerte a feje körül. Arcának rózsás színe arról tanúskodott, hogy kis ideje szolgál csak a városban. Veron levetette a kabátját, aztán a lány kezébe nyomta. Találkozott a tekintetük, és Veron szinte megrémült a bogárszemekben felvillanó indulattól.

Ám ez a benyomás csak egy percig tartotta fogva a gondolatait. A szalon ajtajában ugyanis megjelent Kosztolányiné Harmos Ilona, akinek egyetlen szigorú tekintet elég volt, hogy a cselédet visszakergesse helyére: a konyhába.

- Á, tanácsos úr, isten hozta! Rég járt már minálunk… Remélem, a Velencéből hozott üvegszobrok megnyerik majd a tetszését. Úgy emlékszem, ön nemcsak Danténak, de az üvegművességnek is nagy rajongója – mosolygott Bellozzira, miközben Veron arcát fürkészte leplezetlenül. A Nő újságíró-palántáját azonban ilyesmivel nem lehetett zavarba hozni. Veron rossz költőnek tartotta Kosztolányit, és ő csupán egyvalakit vetett meg jobban a fűzfapoétánál – a fűzfapoéta feleségét. Aki annyira képtelen felismerni a tehetséget, hogy a tehetségtelenséghez kapcsolja az egész életét, azzal Veronnak esze ágában sem volt együtt érezni.

Miután túlestek a bemutatkozáson, Kosztolányi is csatlakozott hozzájuk. Kissé zavartan magyarázkodott, leginkább a feleségének.

- Éppen csak benéztem a konyhába. Hogy biztosan a megfelelő növények kerüljenek a fazékba…

- Én megbízom a cselédben – jelentette ki az asszony hidegen. – Magának meg drága az ideje. Hiába – mosolygott a tanácsnokra. – Az irodalom embere csukott szemmel is megtalálja az útirányt a témák és stílusok útvesztőjében. De amikor a saját lakásáról van szó, bizony el-eltéved.

Bellozzi udvariasan nevetett. Veron biztos volt benne, hogy Ilona asszony, az egykori színésznő nem először lépett fel ezzel a remekbe szabott kis monológgal.

- Nos, térjünk a tárgyra – forgatta meg a kezében Bellozzi a szépen metszett üvegpoharat. Kosztolányiék nem tartottak otthon olyan mérgező vegyületeket, mint a kávé vagy a fekete tea. De ami a víz felszolgálását illeti, elegáns külsőségekben nem volt hiány.

- Gyanúsítanak valakit a mű eltulajdonításával? Járt itt netalán szomszéd, hordár, küldönc…

Ijesztő csörömpöléssel szólalt meg a telefon. Még Bellozzi is összerezzent. Kosztolányiék lakása ezek szerint azon modern otthonok közé tartozott, melynek bérlői ragaszkodtak a telefon még mindig újkeletűnek számító divathóbortjához. Ajtó csapódott, könnyű léptek suhogtak. Mire harmadszor is megcsörrent volna a telefon, már a kis cselédlány halk, vékony hangja szűrődött be a szalonba.

- Maris, legközelebb kicsit fürgébben – jegyezte meg Ilona asszony, amikor a lány fekete feje megjelent az ajtónyílásban.

- Az urat keresik. Valami Kocsis vagy Kornis úr. Az ország legnagyobb íróját kéri, hát az csak az úr lehet, gondoltam.

- Jól gondolta – mordult föl Kosztolányiné, míg a férje könnyű kézzel végigsimított világos, homlokba hulló haján, és rózsaszínre vált arccal a telefon felé sietett, a hallba. Maris becsukta utána az ajtót.

Ilona asszony vonásai hirtelen ellágyultak. Az ajtó felé fordulva beszélt, mintha azon keresztül is figyelné a férjét.

- Lassan hozzászokik a hírnévhez… Hogy mágnások, politikusok hívják, kérik ki a véleményét a legkülönbözőbb tárgyakban. De nem könnyű neki. Nem könnyű megbékélnie a tudattal, hogy a világot számára többé nem csak a könyvek és a szavak jelentik. Hanem emberek és közügyek, melyek közt ügyesen kell közlekedni…

- Ez a közlekedés, ez önöknél gyakori metafora – vágott közbe nyersen Veron. Kosztolányiné kék szeméből nyomban elillant a tűnődő kifejezés.

- Nem, nem járt nálunk senki, aki nem megszokott vendége a háznak. Csak a közös barátaink, Somlyó Zoli, Osváth… Hja, és róla majdnem elfeledkeztem. A Frici. Karinthy Frici.

Nyílt az ajtó. Kosztolányi jött be. A zavart büszkeségnek már nyoma sem akadt: a költő szemmel láthatóan bosszús volt, orosz szabású ingén nehezen engedelmeskedő ujjakkal bontogatta a felső gombokat.

- Az átkozott. Már megint csőbe húzott. De hát hogy sikerül minden alkalommal elhinnem, hogy…

Hirtelen észrevette, hogy Bellozzi és Veron értetlenül fogadják a szavait.

- Tudják, Fricivel szünet nélkül ugratjuk egymást. Régi szokásunk ez, meg nem mondhatom, mennyi ideje már, hogy ez folyik köztünk. Volt, hogy gyerekeket küldött hozzám aláírásért. De amint meglátták, hogy kinek a neve kerül a papírra, elszontyolodva közölték, hogy hát ebből legalább öt kell, hogy egy Karinthy-autogramra cserélhessék.

Veron arcára széles mosoly ült ki.

- Most meg eltorzította a hangját… És amikor beleszóltam a telefonba, akkor felháborodottan közölte, hogy ő az ország legnagyobb íróját keresi, és azonnal hívják oda Karinthy Frigyest…

Végre Kosztolányi is elmosolyodott.

- Tudják, nem is az a legbosszantóbb, hogy ellenem fordítja a hiúságomat… Az néha nem árt. Hanem hogy mindig és mindig sikerül becsapnia. A saját éleselméjűségembe vetett hitemet ingatja meg, és ez az, ami igazán megalázó!

Veron fészkelődött kicsit a széken. Aztán megkérdezte:

- Előfordult már, hogy esetleg könyvet vitt magával innét a Karinthy úr… esetleg kéziratot? Hozzáférhetett bármi módon?

Kosztolányi egy percig némán bámult a lányra. A felesége közben a mutatóujjával kalandozott a terítőhímzésen, egy pillanatra se nézve fel.

- Ó! Hát persze! Megint milyen ostoba voltam! – kiáltott fel a költő. Haja rendetlenül a szemébe hullt. – A Frici lesz az! Tudom is, mire készül! Átírja valami pajzán ostobaságra, és azután visszacsempészi a többi vers közé. Én meg majd nézhetek, amikor ott áll előttem, nyomtatásban, ezer példányban…

Felpattant a székről. Veron és Bellozzi hasonlóképpen cselekedtek.

- Ne haragudjék a tanácsos úr, hogy raboltam az idejét… Sem a kisasszony. Isten velük. Nekem most sürgősen telefonoznom kell – és kirohant a szalonból.

- Hát – tárta szét a karját Ilona asszony. – Ilyesmire mindig számíthat az ember, ha művészekkel van dolga. Én már csak tudom, a színházban sem volt ez másképp… Maris majd kikíséri ma…

- Szeretném, ha ön is velünk tartana a kocsiig – jelentette ki Bellozzi ellentmondást nem tűrő hangon.

- Óh… Ha ragaszkodik hozzá – nézett rá ellenségesen Kosztolányiné.

- Ragaszkodom – indult kifelé Bellozzi Veronnal a nyomában. Mögöttük pedig Ilona asszony.

Veron nemigen értette, mit akar a tanácsnok a költő feleségétől. Kíváncsian igyekezett tartani a lépést az igen tempósan távozó Bellozzival. A tanácsnok nem várta meg, hogy Maris a kezébe adja a kalapját, kabátját és sétapálcáját – maga vette le őket az akasztóról. Aztán váratlanul megsimogatta a kis cselédlány fejét.

Kosztolányi mindeközben a hátuk mögött hangosan vitázott valakivel a telefonban. Ügyet se vetett rájuk.

Kisiettek az utcára. Bellozzi egészen addig egy szót sem szólt, míg Veronnal együtt fönt nem ültek a kocsin, és Kosztolányiné méternyi mélységből tekintett föl rájuk, hunyorítva, mert a nap szemben vele csak úgy szikrázott.

- Asszonyom. Nincs itt semmi baj. Amennyiben estére a helyén lesz a kézirat – szögezte le Bellozzi. – És hogy a helyén legyen, arról önnek kell gondoskodnia.

Ilona asszony egy szót sem szólt. „Érdekes. Még nem lehet harminc, és most mégis mintha ötvenéves lenne” – állapította meg magában Veron. „Bizonyára a színésznői véna miatt!”

- Megértette? A cselédlányt meg tessék békén hagyni. Lehet, hogy az ő neve szerepel a versben, de önnek, a költő társának kellene a legjobban tudnia…

- … hogy Kosztolányi Dezső költészete távolról sem realista – sietett Veron a tanácsos segítségére. – Ha szerepel is név a műben, az nem vonatkozik konkrét személyre. Inkább csak… amolyan metafora.

- Viszontlátásra – vetette oda Kosztolányiné, és felszegett fejjel, egyenes gerinccel sietett vissza a házba.

Bellozzi elgondolkodva nézett utána.

- Szerintem a helyére kerül az a vers vagy micsoda – mondta végül.

Veron kissé neheztelve kérdezte:

- Engem miért kellett lóvá tennie?

A tanácsnok intett a kocsisnak, hogy induljon.

- Nem tettem lóvá. Ha maga nincs, Kosztolányi soha sem hiszi el, hogy Karinthyra kell gyanakodnia. Hiszen maga is elhitte, és ha maga is elhiszi, akkor…

A tanácsnok elégedetten szemlélte a palotakertekben nyíló kései rózsákat. Veron a fejét csóválta. Hirtelen közéjük hullott egy gesztenye, a gondosan kárpitozott ülésre. Bellozzi lehúzta a kesztyűjét, és ujjaival bontogatni kezdte a tüskés, zöld héjat, míg a tükörfényű, barna termés elő nem bukkant alóla.

- Cherchez la femme! – kurjantotta, és odahajította Veronnak a gesztenyét.

Lábjegyzet a Mágiához - 1. rész

(Brenner Dezső, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza)

"Fájdalomtól megtört szívvel… Nem, ez a keresetlen egyszerűség méltatlan hozzám. Talán így: a kegyetlen fátum ragadta karmaiba, s mi tőle fosztva élni kényszerűlünk… Nem rossz, leheletnyi jambikus lejtéssel… Vagy inkááább…"

Veron félig lehunyt szemmel hintáztatta a ceruzát az ujjai között. A sápadtsárga késő őszi napfény épp az arcára tűzött. 2 hónapja szorgoskodott A Nő szerkesztőségében, és szívós munkával (no meg Bellozzi Aurél tanácsos hathatós támogatásával) sikerült elérnie, hogy a társadalom jelentős nőalakjainak haláláról rövid, megrendült híradásokat fogalmazhasson meg.

Teleki Amál grófnő halála azonban feladta a leckét. Az elhunyt asszonyság semmi jelentőset nem követett el igencsak hosszúra nyúlt életében. Még csak férjhez sem ment - ám A Nő nem csekély támogatásban részesült a Teleki család áldozatos tagjai révén, így nem engedhette meg magának, hogy a família akár egyetlen jobblétre szenderült nőtagjáról is elmulassza a megemlékezést.

- Veronika!

Az ajtófélfa mellett felbukkant Galambosné, a mindenható szerkesztőségi főtitkárnő makulátlan ősz frizurával koronázott feje.

Veron kiejtette a kezéből a ceruzát, és már ugrott is, hogy kávét főzzön, tintáért fusson, ebédet hozzon a szerkesztőség valamely jeles személyiségének.

- Mara kisasszonyhoz. Azonnal! - förmedt rá Galambosné. A lány kioldalazott mellette, ügyelve rá, hogy alantas szoknyája széle még véletlenül se érinthesse a főtitkárnő ropogósra keményített fekete kötényének alját.

Marának természetesen külön szoba járt, amit a cigarettafüst sűrű, soha nem oszló sötétszürke köde ült meg. A dohányillatba olykor valami nehezebb, fűszeres illat is vegyült - Veron csak sokára szokta meg, hogy extravagáns főnöknője néha szivarral barátkozik, különösen ha a nők szavazati joga került terítékre valamely általa írott, gyújtó hangvételű cikkben.

Miután a szeme hozzászokott a grafitszínű füstfelhő gomolygásához, és a hirtelen rátörő köhögőrohamot is sikerült legyűrnie, Veron két férfit látott meg, akik a Mara íróasztalával szembeni székekre telepedtek. Egyikükre, aki alacsony volt, széles vállú, és erősen kopaszodott, szinte azonnal ráismert.

- Micsoda öröm, Bellozzi úr! - sietett kezet nyújtani a tanácsnoknak, akivel összekötötte a balvégzetű Törley-ügy emléke.

- Szintúgy örvendek, hogy láthatom, Dávid kisasszony - rázta meg Bellozzi a feléje nyújtott, itt-ott tintafoltos kezet. - Hadd mutassam be magát az úrnak…

A másik férfi fölemelkedett a székről, és Veronika felé fordult. Magas volt, jóvágású, kék szeme érdeklődéstől csillogott.

- Ahh - lehelte Veron, és apró lépést tett hátra. - Nagy megtiszteltetés, hogy Kosztolányi Dezsőt személyesen is megismerhetem - mustrálta hidegen a cipőpertli-nyakkendőt viselő költőt.

Kosztolányi jobb keze megmoccant. Veron azonban tüntetően mindkét kezével a jegyzetfüzetébe kapaszkodott. A költő végül csupán meghajolt. Arca elkomorult.

Bellozzi zavartan köhécselni kezdett.

A kínos pillanatnak Mara csengő kacagása vetett véget.

- Bocsásson meg neki, Deziré! Veronika még oly fiatal, hogy komolyan veszi a maguk irodalmi kakaskodásait, és hát sajnos minden egyes ügyben Ady Bandi pártját fogja, nem kevés hévvel. Ám éppen azért hívtam ide, hogy a költészet iránti szenvedélyét valami sokkal gyakorlatiasabb ügyben kamatoztathassuk… Ugyebár, Aurél? Ne ácsorogjanak már, kérem. Veron, hozz egy széket magadnak. Aurél, maga meg mondja el, miért is kívánja újólag kikölcsönözni lapunk szakemberi gárdájának e zsenge oszlopát!

- Micsoda képzavar… - mormolta maga elé Kosztolányi, de Mara csak nevetett.

- Nos - lengette meg Bellozzi a kezében szorongatott kalapot. - A probléma a következő. Kosztolányi úr, ki modern irodalmunk kitűnő alakja, és ezernyi teendője mellett a maguk redakciójába is volt szíves elfáradni, nem sokára egy kötettel kíván a közönség elé állni, amely…

- Ez a kötet lesz… lenne az eddigi legjobb munkám! - kiáltott közbe a költő. - Újszeru motívumok, élet és halál kérdéseinek mélyreható, metaforikus analízise, eddig sosem alkalmazott puritanista formák elegyével…

- Egyszóval nagyon fontos - kerekítette le Bellozzi a beszámolót. - Csakhogy a nyomdakész kézirat egyik darabja ma reggel eltűnt. A kiadó szerkesztője igen jó barátom, ezért…

- Iszonyatos tragédia! - pattant fel a székből Kosztolányi. - Ha nem kerül meg holnap estig, a Mágiának befellegzett!

- Tessék? - ráncolta alabástrom homlokát Mara.

Bellozzi felsóhajtott.

- Ez a kötet címe. Mágia.

- Ez LENNE a kötet címe, ha valakit nem öntött volna el a sárga irigység, s nem rabolta volna el a verscsokréta eme legbecsebb bimbóját, ezt a… - hadonászott hosszú karjaival a költő, de Veron félbeszakította.

- Nem értem, mi a baj. Bizonyára készített első vázlatot, amelyből újraírhatja a verset. S nem kétlem, hogy másodszorra jobban is…

- Volt-e vázlat? - fojtotta Veronba a kínosnak ígérkező mondatvéget Bellozzi.

Kosztolányi tehetetlenül széttárta karjait.

- Nem, hölgyeim és uram, nem készült első változat. Ez a vers, mi úgy kezdődik, "A kis Mariska víg leány volt", nos, e vers csak úgy kiszaladt a tollamból, olyan természetesen, mint ahogy a forrás fakad a…

- Istenem, segíts - hördült fel nem kifejezetten nőiesen Mara. - Nehogy megint kezdje! Veron, te most Auréllal mégy, és villámsebesen végére jártok az ügynek. A tanácsnok szerint hasznosak lehetnek modern verstani ismereteid. Várj! Előbb hozz egy kávét - mosolygott a lányra kajánul.

Veron azonban vállat rántott, és kisietett. Szinte táncra perdült, ahogy a konyhában a kávésdoboz után kutatott.

Végre egy ügy, és nem a vénasszonyok nekrológjai!

Pillangóballada

Édes jó barátném, Annuska,

ki remélendőleg nem feledted el nekem czímezett esküvődi invitatiod,
imitt küldöm véleményed nem hangos, csupán positive suttogott nyilvánítására friss versemet, mit Medgyaszay Vilma asszonynak leszek bátor elküldeni, készítene belőle kedve szerént valamely sanzont.
Ne feledd emlékeid: csakis a tapsot nem veszem szívemre...

Pillangóballada

Sápadtfehér pillangószárny,
Ne rebbenj el, nem rejt az árny!
Melegedj a tenyeremben,
Nem vigadhatsz sehol szebben.

Rózsapiros pillangószárny,
Nyáridélután-könnyű lány,
Ujjaim közt mért reszketel?
Leheletem nem törhet el.

Vérszín vörös pillangólány,
Megdermeszt az ablakpárkány!
Tőlem messzi mért menekülsz?
Szárny nélkül tova nem repülsz…

Gyászfekete pillangólány,
Hervadásod síri talány.
El kell búcsúznunk egymástól:
Vár egy más pillangó, máshol.

200 ló ereje - 3., befejező rész

Bellozzi határozottan előrelépett. Kezével kissé maga mögé terelte Veronikát, aki elégedetlen arccal fogadta a nagyságos tanácsos mozdulatát, s mihelyst alkalma nyílott, újólag előrehúzódott.

- Uram? És ha jól látom... Veronika? Vajon mely oknak köszönhetem az ismételt vizitet?
A hangom egy pillanatra sem árulta el a döbbenetet, mit éreztem. Csupán a szívem dobogott hajszálnyit gyorsabban. És én szerettem, ha a vér sebesen áramol körbe és körbe, szállítja az életet izomtól izomig. Ilyenkor tértem valóban magamhoz. Ilyenkor találtam meg valódi hangomat.

- Veronika, kérem, hadd töltsek magának pezsgőt! Bevallom, fájt kissé a szívem, amikor tegnap tovatűnt a sötét éjjelben, s nem cseveghettünk többet. Ünnepeljük meg, hogy újra találkoztunk… ámbátor továbbra sem ismerem a jövetelük okát…
Bellozzi ismét Veronika elé lépett, és szigorú hangon közölte:
- Uram! Az emberölés gyanúja egészen határozottan magát árnyékozza be. Megvizsgáltunk minden lehetőséget, és…
- Schlaagenis csak magának adott el Blitzen-Benzt! - vágott közbe Veronika. - Mi több, senki másnak nem hozatott a Martáénál gyorsabb automobilt országunkba! Ennélfogva…
- Ennélfogva csak maga lehetett - vette vissza a szót Bellozzi egy Veronikát megrovó pillantás kíséretében. - Csak maga lehetett, aki utolérhette, s leszoríthatta az útról…
- És midőn felborult a kocsi... S az a szerencsétlen Marta Gábor kitámolygott belőle, maga irgalom nélkül elgázolta! - kiáltotta a leány.
Az orcáján tükröződő harag és gyűlölet kicsinyég elakasztotta szavamat.
- De hisz a szóban forgó időpontban nem lehettem jelen. Ahogy mondtam magának, barátnémmal, Kéry művésznővel színdarabot olvastunk…
- Hah! Színdarabot! - nevetett föl kurtán s diadalittasan Bellozzi. - Színdarabot, melynek maga a címére sem emlékezett! Ám mikor kérdőre vontam Kéry művésznőt, ő habozás nélkül rávágta, hogy Rákosy Jenő Hamis szerelmesek című komédiájának dialógusait gyakorolták. A Hamis szerelmesekét, amely darab…
- Nem létezik! - fejezte be Veronika a mondatot.
Elhallgattak.
Várakozón néztek rám.
Én megfordultam, a pezsgősvödörhöz sétáltam. Kezemben a színültig töltött kristálypohárral leültem a díványra.
Esküszöm, nem éreztem semmit. Akár egy halott vulkán, oly mozdulatlan s kemény volt a bensőm.
A különös páros, ha jól érzékeltem, kissé zavarba jött. Végül Veronika szólalt meg. Sietős beszéde izgatottságról árulkodott.
- Nagy szerencse, hogy magam is a művésznő házában tartózkodtam, midőn a tanácsos úr a kérdéseket föl méltóztatott tenni. Egy igen jelentékeny hírlap küldötteként éppen Bellozzi urat megelőzve tettem látogatást La Clarissimánál. A hölgy előttem nem is említette a darabot… Hogy is tehette volna! Hiszen csupán Bellozzi úr kedvéért találta ki, aki…
- Miféle hírlap alkalmaz hölgyírókat? - érdeklődtem. Modorom változatlanul higgadt maradt.
Veronika elpirult.
- Mindez mellékes…
- A Nő - közölte Bellozzi, különös lassúsággal ejtve ki a szót.
- Nocsak - közeledtem Veronikához. - A Nő…
A leány oly pirosra váltott, mint a blúz, mit viselt.
- A pezsgő kellemesen jeges - jegyeztem meg. - Nem inna mégis?
Bellozzi türelmetlen mozdulatot tett.
- Ne könnyelműsködjék, kérem. Meglehetősen súlyos váddal illettük az imént. Mit szól hozzá?
- Van jogom szólni valamit? - néztem Bellozzira.
- A polgármester úr… tekintettel a Törley család érdemeire s a pénzre, mellyel városunk megújulását támogatták, nem óhajtja azonnal rendőrkézre adni magát. A mai nap még a magáé. Keresse föl a legjobb ügyvédeket. Búcsúzzon el a művésznőtől. Vagy tegyen, amit akar, de…
Bellozzi az arcomba hajolt, úgy suttogta:
- ...ne igyekezzék megszökni. Figyeljük. Sokan.
Biccentettem. Aztán szó nélkül felhajtottam a pezsgőt.
A tanácsos a fejébe nyomta a kalapját. Karon ragadta a leányt, és kifelé indult.
- Veronika! - kiáltottam utánuk.
A leány megtorpant, ám nem pillantott hátra.
- Kiskegyed hallgatózott a lépcsőházban, mikor a tanácsos úr kikérdezte Clarissimát?
Veronika rám emelte büszkeségtől fénylő zöld szemeit.
- Valakinek tudnia kellett, hogy Rákosy nem írt színdarabot Hamis szerelmesek címmel - jelentette ki, majd követte Bellozzit a folyosóra.

Alig illant el a szobából a Veronikát övező gyenge levendulaillat, nyílt az én édes, holdfényű nőm hálótermének ajtaja. La Clarissima kócosan és álmatagon került elő.
- Járt itt valaki? - szimatolt a levegőbe.
Szorosan magamhoz öleltem. Selyemköntösének hűvöse jólesett a tenyeremnek.
- Csupán Bellozzi. Hírül hozta, hogy holnap reggel már a börtönben ébredek - fogtam ujjaim közé a csöpp állat, melynek közepén bájos gödröcske ült.
- Uram Jézus! - La Clarissima meghökkenve bámult rám. - Nem tehetik!
Megcsókoltam a gödröcskét. A nő remegő ajkai szóra nyíltak.
- Toni… én szeretem magát!
Úgy szorítottam, hogy alig sem kaphatott levegőt.
Én, a Pezsgőherceg megannyi asszony lelkét s testét birtokoltam már. Ismerem a nőket a könyökhajlatuktól a bokájukon lüktető haloványkék erecskéig. Csalhatatlanul megítélem hát azt is, mikor cseng hamisan a hangjuk.

Ezért kérem Magát, tanácsos úr, hogy ne folytassa a nyomozást, mikor halálomról értesül. Ám Magának, egyedül Magának (nos, a drága Veronikának talán még szólhat róla) tudnia kell, Martát nem én öltem meg. Mi több, bizonyos vagyok abban is, ki tette...

Azonmód bizonyos vagyok abban is, hogy az én életemnek itt vége szakad. Mert láttam az Ő szemében a konok elhatározást.
Ám én Törley Toni vagyok, a Pezsgőherceg.
Nem könyörgök, és nem vádolok.”


Bellozzi a papírra meredt. Akárhogy nézte, több sort nem látott rajta. Csupán a lendületről árulkodó, olvashatatlan aláírást.
- Én ezt nem értem - közöltem vele, hisz a válla fölött átpillantva a levél minden egyes betűjét olvastam. - Hát a művésznő nem szerelmes beléje?
Mara, ki tündöklő öltözékében szintúgy a társaságunkban tartózkodott, felkacagott. Nevetése felkeltette a Vígszínház előcsarnokában várakozó tömeg figyelmét.
- Ne butáskodjék, Veronika! La Clarissima egyedül az ovatióba szerelmes. Azt beszélik némely körök, hogy a kedves papa 2 új automobillal is fizetett a direktornak, hogy leánya a színpadon állhasson ma este.
Bellozzival egyszerre kiáltottunk föl.
- Automobillal???
Mara csodálkozón tekintett ránk.
- Naturellement, drágáim. Schlaagenis Konstantin automobilokkal kereskedik.
Szívemre szorítottam a kezem.
- Schlaagenis? De hát… Kéry…nem?...Művész... név? - dadogtam, meglehetősen ostobán.
Bellozzi a homlokát ráncolta.
- Tehát így… Ő tette. S a Pezsgőherceg ráeszmélt. Ám nem akarja elárulni…
- Schlaagenis tette? Mit? Miért? - faggattuk a tanácsost egymás szavába vágva.
- Óóó… Nem Schlaagenis. Hisz őt tucatnyian látták akkoron éjjel. Hanem… Hallgassanak ide! - suttogta elfehéredve. - Schlaagenis pénze fogytán. Megannyi rendelt automobil maradt a nyakán. Ez okból pályázott…
A homlokomra csaptam.
- A nagybudapesti taxikompetíció! Ő volt hát a másik jelölt! Marta Gábor halála után… az egyedüli!
Mara a fejét csóválta. Fülében szabálytalanul himbálózott a smaragdköves függő.
- Ám ha Schlaagenist oly sokan látták, akkor ki…

Nem folytatta, mert a tömeg elcsöndesült. Lábujjhegyre állva megláttam a Vígszínház egyik kiöregedett primadonnáját, ki így szólt a tömeghez:
- Sajnálattal kell tudatnom a mélyen tisztelt nézősereglettel, hogy ma estéli színielőadásunk főszerepét egy új, ám üstököshöz hasonlatos tehetség, Fedák Sári vette át. A meghűlésben szenvedő Kéry művésznőnek mindnyájan kívánjunk jobbulást!

A rémisztő éjjelt borongós hajnal követte. Fáradtan, szakadozott lélekkel hajtottam fejem a párnára. Még hallani véltem, ahogy a rikkancs a reggeli lapok sensatióját harsogja:
- Hihetetlen tragédia! Országos gyászhír! A Pezsgőherceget ma éjjel halálra gázolták!

200 ló ereje - 2. rész

Bellozzi távozott. Ahogy a kilincs nyelve kattant, én rárogytam a kanapéra. Remegő kezemben meg-megbillent a konyakosüveg. Innom kellett.
Marta Gábort elgázolták, s körülöttem szorul a hurok! Hisz ki az e nyomorult városban, ki utolérhetni képes az ő 138 sebességű csodagépét? Hát a Pezsgőherceg, a hírhedett automobil kompetitőr! Kiről minden átkozott újság megírta, micsoda Mercedes ördögmasinával süvít a Váczi körúton! S ki ostoba mód éppen arról panaszkodott, hogy minő dicsekvéssel sértegette őt a hullává lett Marta!
Oh, az áldott, rafinált asszony. Ő már olvasta a híreket, és bölcsen előbbre gondolt. Nélküle most ugyan hová lennék? Ülnék zavart elmével a rendőrség kedélyes szállodaszobájában, lakatok alatt.
Rohantam is az én Clarissimámhoz, hogy lerójam hálámat.
Ám ő nem volt magában. Pompás vígszínházi öltözőjét, honnan örökkön párolgott kifelé a francia parfume illata, egy férfival osztotta meg.

A vadállatok bosszúszomja szállta meg testemet egy percre. Majd rádöbbentem, hogy csupán a direktor az, kivel vitatkozik. Valami pénzeket emlegettek, mit nem értettem. La Clarissima fényesen elélt abból, mit dúskáló atyja az ő számára nyújtott. Magam is örömmel gondoskodtam volna róla élte végéig, ám ő még apró ajándékokat sem fogadott el.
Nem érdekelt most semmi más, csak hogy magamhoz ölelhessem, s ujjaim elvesszenek vörösbarna hajában, aztán tovasimuljanak a porcelánszín nyakszirtre…
Később idegesen szívta egyik cigarettjét a másik után. Ám nem mondta, mit disputált az igazgatóval.
Míg asszonyom az Európa halljában atyjával telefonozott, én széthajtottam a friss lapot. A harmadik oldalon ez állt:
„Az aradi automobilgyár birtokosa immár kiesett a budapesti taxikocsi árversenyből! Marta Gábor szörnyű végzete egyetlen esélyest hagyott csupán!”
Ó, minő balszerencse! A főváros által titokban tartott utolsó árversenyzőt tucatnyian látták Marta Gábor holtának idején szorgosan munkálkodni, kik esküvel is erősítik vallomásukat, ahogy olvastam.
Fulladoztam a gyanú ölelésében. Döntöttem: este a szokott időben újra nekiindulok első szerelmemmel, Mercedessel, s addig szelem a kilométereket, míg újólag vissza nem nyerem józanságomat.
La Clarissima égkék tekintetében még sosem tükröződött így az aggodalom. Ám én megcsókoltam a borpiros szájat, melyet egy egész város vágyott, és vállat vonva odahagytam.
200 ló erejét akartam irányítani. Ha őket kormányozhatom, az életemet is bírom. S megmenekszem majd a vádaktól. Én, Törley Toni, a magam erejéből.
Jól meghajtottam lovaimat. Végül az Üllői út kezdetén, szokott célomnál megálljt parancsoltam a gépnek. Levettem a sapkát és a szemvédőt. Hogy végre tisztán láthattam az éjszaka oly szánandóan száraz Danubius kutat, s a csillagokat is, odalibbent mellém egy furcsa, rövid hajú barna leány.
Előbb el akartam hessenteni mint rossznőket szokás. Erre csúfondáros mosoly támadt keskeny arcán, s zöldes szemében csalafinta fény villant.
- Törley nagyságos úr, én nem vagyok az a fajta – közölte velem józan hangon. Kiejtése némiképp vidékiesnek ízlett. – Csupán azért merészelem magát zavarni, hogy mint nevezetes versenyzőnek aláírását kérjem e fotográfiára. Nagy tisztelője vagyok ugyanis. Édesapám gépmester, és ő mesélt nekem sokat magáról…
Tehát egy újabb rajongó lélek. Reámosolyogtam. Ösztönösen, mint leányokra szoktam volt.
Ám e leánynak meg se rebbentek a pillái. Hidegen méregetett, s nyújtotta felém a képet, mely engem ábrázolt egy győzelmem után.
- Kinek írhatom? – kérdeztem. Ő hosszú csend után válaszolt.
- Veronikának, ha kérhetem.
Átnyújtott egy ceruzát. Míg én sebesen reáfirkáltam nevemet a képre, megkérdezte:
- Hol lehet ily csodás masinát kapni? Tán a hetipiacon? – simította meg félve a forró fehér fémet.
Aznap még nem nevettem ilyen jóízűt.
- Bolond Veronika! Kérje meg a papát, hogy vizitáljanak Schlaagenis Konstantin kereskedőnél a Ferenc József rakpart és a Kalap utca sarkán. Ott aztán találnak egy-néhány kitűnő Mercedes automobilt. S ha magácska szebbet, jobbat szeretne – a kezéért nyúltam, hogy megcsókoljam, ám Veronika riadtan a hajához kapta ujjait -, akkor közölheti is óhaját Konstantin úrral. Ő majd hozat magának egyenesen Benzéktől. Olyan csodamobilt, amilyet csak kíván…
Igyekeztem mélyen a szemébe nézni (az ósdi routine!), ám a zöld szempár gyanúval vizslatott. „Bizonyára apácák nevelték” – jutott eszembe.
A leány, miután megkapta, mit áhított, kurtán jó estét kívánt, s elsietett.
Én pedig máris jobban éreztem magam. A szívem újra a helyén dobogott. Bizakodva néztem a jövendőt, s a Duna kőnimfáinak kellemdús formáit a szökőkút párkányzatán. Szerencsecsillagaim fölöttem ragyogtak az égen, legfőbb szerelmem mögöttem parkírozott, s a másik, a csodanő az Európa Szállóban várt – egyedül reám.

S másnap mily nagy volt a megdöbbenésem, mikor szobám küszöbén megjelent Bellozzi s mögötte – Veronika!

(Folyt köv.)

200 ló ereje

Ennek a történetnek a végén lesz egy hulla. S az a hulla – én leszek.

De nem bánom, egy csöppet se bánom. Nem mondhatom, hogy a sorsom sovány volt sikerben és izgalomban. Magam választottam – és midőn választottam, tudtam, hogy soká nem tarthat az út, melyen indulok – szélsebesen!
Mily bölcsen mondta Monsieur Jellinek, ki hazánk követe Nizzában, s nevezetes sportsman. „Inkább élj röviden, de gyorsan, mintsem hogy haldokolj hosszan és kitartón.” Majd bespacírozott Daimlerhez, hogy megrendelje a 35 lóerős mirákulumot, mit leányáról nevezett el. S körülnyerte vele mind a nizzai prix-ket, nyaktörő iramban, mit sem törődve élettel, világgal. Csak a sebesség, a sebesség láza futott ereiben, siketítette meg minden evilági iránt. Átlényegült az idő valamely humánusforma testévé, megráncolta az idő mezejét, s uralkodott fölötte…
Hát én sem engedem, hogy az idő uraljon. Megszabja, mit s meddig tegyek. Én Kaiser und König leszek az idő felett. Én, Törley Antal László. Én, ki a köz ajkán Toni, a Pezsgőherceg néven említtetem.
Toni, a Pezsgőherceg tudván tudta már az Európa Szállóban, hogy sorsa újabb esztendőkkel fog rövidülni. Ott ültem a lakkfehér zongora mellett… ó, nem játszottam rajta, hanem a cigarette-et nyomtam el tetőzetén…, ott ültem a zongoraszéken, az előcsarnokban, s ízt nem érezvén ittam a konyakot, mikor megjelent a leány.
La Clarissima.
Láttam alakját korábban is, ő is, én is sokat forgolódtunk elite társaságokban, hisz ezt mindkettőnk híre megkövetelte. Ám eleddig pillantásom nem emelte ki a közönséges tömegből. Pedig a Pezsgőherceg pillantása szakértő s gyakorlott – úgyszólván mérföldes messziről megtalálja a nőt, ki érdekes, vibráló. E nő, a Vígszínház reménybeli primadonnája mégis csak most ragyogott föl. Most, hogy nem zsongták körül kritikusok, mágnások, szokott ölebjei. A méregzöld selyem úgy simult formáira, mintha maga is liaisont folytatott volna az idomokkal. A rövid uszály félve lengte körül a bokákat, mintha tudná: e nő – sorscsapás.
Én nem gondolkodtam. Ki soká fontolódik, azt kerülik az izgalmak.
Eléálltam. A nő nem riadt meg, csak reám emelte kék szemeit, s egy kémikus hidegségével analizálta jelenségemet.
- Ah, a Pezsgőherceg. Vakmerősége hírét már ismertem – ekkor gömbölyű válla felé döntötte kissé a fejét -, s lám, a hír igaz. A gentleman valóban merész férfiú.
Nevettem rajta, s ő kinevette, hogy nevetem. Mégis engedett vacsorainvitatiómnak, s este viszontláthattam.
A publicum La Clarissimának nevezte. Méltán. Ragyogott e nő, mintha sugarakből építette volna az Isten. Ragyogása mégsem a Nap tüzét sugározta, hanem a Hold fehér, hűvös fényét. Jobban is tetszett így. Hozzám, ki a Törley família hírhedett feketebáránya vagyok… voltam, inkább illett ez a távoli, birtokolhatatlan nő, mintsem egy forró, eroticus démon. Higgye el, uram, ismerem e másik fajtát is – volt hozzá szerencsém bőven. De hisz maga is tudja jól.
Isten óvjon, hogy itt valami gyöngéd, poétai románcot fessek föl. Csupán látnia kell a nő személyét és a kettőnket gúzsba kötő láncok természetét, hogy soraim olvastán következtetni tudjon.
La Clarissimával sok időt adtunk egymásnak a magunk keveséből. S ebből a legtöbbet automobiljaimban töltöttük. Boldog voltam, hogy a sebesség imádatában méltó társra találtam. Ő a sebességet szereti harmadikként a sorban; engem másodikként – de mindkettőnket előz a közfigyelem. Klára reggelenkint minden pletykáló s színi újságot berendelt a vajas pirítós mellé, hogy tudja, írtak-e róla aznap. Néha még köntöst se vett, oly annyira sietett – jobb kezében sebtiben kiválasztott, gyűrött papírlap lobogott, bal kezében egy csésze – s ez volt minden öltözéke. Én imádtam e mániáját. Jól tűrtem is. Szenvedélyességét mutatta, s még azt, hogy nem bánja, amiért énnekem se ő az első. Hanem a sebesség.
A sebesség mindenek fölött.
Egy reggel azonban, mikor egyedül ébredtem, a telefon bősz harangozása riasztott a legújabb gépkocsis versengések híreinek olvasásából. La Clarissima altja szólt bele. Ám most nem lágyan, mint szokott volt, hanem félelemtől reszketegen.
Csodálkoztam. A nőnek prömierje volt két estével azelőtt, s ilyenkor napokig tartott az ő imádása, tömegek dőltek a cipője talpához, mint valami máriás jelenésnek… s ő máris hív.
- Pár perc talán csak, és… ne, ne szakítson félbe, Toni! Érkezik magához egy férfi, bizonyos Bellozzi. Kérdi majd, mivel foglalatoskodott, s hol tegnap éjjel. Magának csak annyit kell mondania, hogy velem próbált… kettesben, az Európában. S nem esik bántódása.
- La Clarissima, maga még nem aludta ki a bemutató fáradalmait. Félrebeszél. Jöjjön ide, majd én kitalálok némely metódusokat idegei lecsill…
- Hallgasson már, ostoba férfi! Hát nem érti, hogy most az életét mentem? Bármit cselekedett is, nem érdekel. Csak maradjon… - itt elcsuklott az alt. – Maradjon mellettem. Maga buta kis herceg, nem kellett volna…
Letette a telefont.
Álltam zavarodottan. Aztán hallottam, hogy automobil érkezik a Gresham Biztosító felől. Kinéztem az ablakon. Egy köpcös, kalapos férfi iparkodott a szálloda üvegajtaja felé. Egy pillanatra megtorpant. Fölnézett: tekintetünk találkozott.
Nemsokára már a lakosztályomban volt.
- Bellozzi Aurél – mutatkozott be.
Felém nyújtott kezét elfogadtam.
- Törley Antal.
Miközben kezet ráztunk, véignéztem. Külsejéből kiáltott a hivatalnok pedantériája, s visszafogott arroganciája. Nyájas lettem hát, amely modorral kellőképp zavarba ejtettem.
Úgy mondta, a városi tanácstól érkezett, s ideiglenes tanácsosi rangban Bárczy főpolgármester mellett segédkezik.
- Mely ügyekben fáradozik? – érdeklődtem, s felé kínáltam a francia konyakot.
Nemet intett. Egy kávét végül mégis kért.
Csengettem. Mialatt a kávét megrendeltem, az ablakhoz lépett, és elvonta a függönyt. Lefelé bámult hosszan.
- Az a Benz-féle hatalmas gépezet… a magáé? – szegezte nekem a kérdést.
- All right, uram, eltalálta. Mégsem gratulálhatok az éleslátásához, mivel e faktumot az utolsó kifutófiú is ismeri.
- Ez a nevezetes Blitzen-Benz? – Bellozzi makacsul ragaszkodott a témához.
Odaléptem mellé. Az utcán ott ragyogott hófehéren a félelmetes gép, az én versenyszörnyetegem, amitől kocsisok és lovak egyaránt rettegtek, s amit minden férfiember ámulva kísért a tekintetével. Újból megcsodáltam magam is.
- Bizony, uram, a Blitzen-Benz. 21 és fél liter hengerűrtartalmú motor, mely nem kevesebb, mint 228 kilométert tehet meg egy óra leforgása alatt. És, kapaszkodjon meg erősen: 200 ló erejét kormányozza az, ki benne ül.
A számok még a derék, hivatalnoklelkű Bellozzit is elhallgattatták egy percre. Aztán megkérdezte:
- Van még valaki a mi városunkban, ki efféle csodamobillal bír?
Eltöprengtem.
- Tudtommal nincs. Az utcán egyet sem látni… s a társaságban is beszélnének róla. Habár…
Bellozzi beleakasztotta körmét a tétovázásomba.
- Habár???
- Habár annak az átkozott kis harácsolónak, úgy hírlik, olyan Mercedese van, mely majd csak jövőre indulhat versenyeken. Bár ez a dög… úgy értem, az automobil… csupán 95 lóerős, a motorja kicsiny, s ezáltal a tömege is rendkívül csekély. Mindössze 7,25 liter a hengerűrtartalom.
Bellozzi izgatottan előrehajolt.
- S a végső teljesítmény?
- 138 kilométer óránként.
Faggatóm bólintott.
- És mondja, ki az az „átkozott kis harácsoló”?
Könnyedén fölnevettem.
- Kérem, bocsássa meg a kifejezést. Ez az ember, Marta Gábor ugyanis folytonosan versenyre akar kelni velem… Azzal kérkedik, hogy a Blitzen-Benz lomha, akár a teknősbéka, ellentétben az ő tűzgolyójával… Többször invitált, hogy mérjük össze erőnket éjszaka, a kihalt Üllői úton. Bellozzi uram, ha bármit is hall, tudnia kell, én soha nem fogadtam el a kihívást. Megnyugtathatja a polgármesterünket, hogy nem rongáljuk pusztán hiúságunk kedvéért a város útjait. Ugyanakkor a közvilágítás…
Bellozzi mosolygott, úgy vágott a szavamba.
- Később majd a közvilágítás kétségkívül fontos ügyében is elmerülhetünk, de tegye meg, hogy egy utolsó kérdésemre válaszol. Hol járt maga az elmúlt éjjel, 10 és 12 óra között?
Összevontam a szemöldököm, s meglepetést mímeltem.
- Kérhet választ ilyes kérdésekre tőlem egy személy, ki nem tartozik a rendőrség kötelékébe?
Bellozzi arca merev maradt. Egy kőszobor szólhatott úgy, mint ő.
- Nem köteles felelni, Törley Antal. Egy órán belül bekopogtat magához a rendőr, kit olyannyira hiányol, s ugyane kérdést fölteheti ő is. Hanem akkorra már a gyanú is föléled ám, s elevenen veszi körbe magát.
- Nos, jó – engedtem, látszólag nehezen. – Csak egy hölgy jó hírét kívántam védelmezni. Ám legyen. A neves művésznőnek, Kéry Klárának segédkeztem fölkészülni egy jövendő szerepre.
- Mely szerepre? – vakkantotta szigorúan Bellozzi.
Fölnevettem.
- Ne kínozzon, Bellozzi! Egy üveg pezsgő után nem emlékezhet az ember minden ostoba darab címére… fogalmam sincs. Egy szó, nem sok, annyit sem tudnék fölidézni abból a szamárságból.
Bellozzi merőn a szemembe nézett, mintha így kívánná benne megpillantani az igazságot. Észrevettem, hogy a két szeme közt, az orra fölött támadt egy ránc, melytől hirtelenjében egy aggastyán arckifejezését öltötte magára e titokzatos detektív.
- Khm – törtem meg a lassan kínossá váló csöndet. – Bellozzi… elárulja, mi az oka, hogy éjjeli foglalatosságaimat firtatja? Mint tudja, meglehetősen sok a hölgyismerősöm… ha őfelsége Ferenc Józsefnek annyi aranya lenne, amennyi asszony az én…
Az utcán felharsant a rikkancs kiáltása. S bennem megdermedtek a szavak.
- Halálra gázolták az autógyáros Marta Gábort! A tettes ismeretlen! Marta Gábor halott! Vegyék, vigyék a reggeli Hírlapot!

(Folyt. köv.)